7 - Ez így nem maradhat!

Helóka! :) Bocsi a csúszás miatt, kicsit lemaradtam ezzel a történettel, az a baj. Ugyanis van egy fél rész, ami kész van, de az még a jövő zenéje, vagyis fejezete, szóval igen, utol kéne érnem magam. Bocsi, hogy ezzel  kis bekezdéssel még jobban elválasztalak titeket a résztől, szóval abba is hagyom a panaszkodást xd Kövi rész (ha minden jól megy) hétfőn, ha nagyon lemaradok, kiírom nektek!
Jó olvasást, remélem tetszik! ^^



/Lora

- Nah jó, te nagyokos, mi ez az egész? – vontam kérdőre az öcsémet, azon nyomban, hogy két újdonsült barátnőm elment tőlünk. Marc mondata után egész délután nem tudtam gondolkozni azon a nyamvadt tervező feladaton, mert végig ez járt a fejemben. Mégis mire gondolhatott??

- Jahj, egek, mondd, hogy ez csak egy vicc! – röhögött fel és bement a szobájába, én meg követtem, s becsuktam az ajtót magam mögött, hogy anyáék ne hallják.

- Nem, nem vicc, szóval jobb, ha elmondod, miért beszélsz nekem ilyen marhaságokat?? – támaszkodtam az íróasztalának, miközben ő nyugisan behúzta a függönyt.

- Lora, térj észhez!! Marinette az!!! – rázta meg a vállamat vigyorogva.

- Mi? Marinette Katica?? – ráncoltam a homlokomat elképedve – Az lehetetlen!

- Mégis miért? – emelte kérdőn a szemöldökét – Ha jobban bele gondolsz, egyértelmű! Hogy is nem veszi észre mindenki?

- Oké… mondd el, hogy miből gondolod? – adtam meg magamat, mert ami azt illeti, én sem tudtam akadályát mondani, hogy ne ő legyen az.

- Az arcából, a szeméből, a hajából, az alkatából, a hangjából… - kezdte sorolni, közben az ujjain számlálva, mire kénytelen voltam megállítani.

- Oké oké, állj!! Ez így hirtelen kicsit sokk… - néztem magam elé és hosszan gondolkodtam a hallottakon. Fejben próbáltam összerakni, és ha ellenkezni is akartam volna, akkor sem tehettem volna meg, mert rá kellett jönnöm: Marcnak igaza van.

- Na igen, érdekes, hogy 4 talizmán hordozója is ilyen közel legyen egymáshoz civilként… - kuncogott Ramurre, mire mind rá meredtünk.

- Mind a 4???

- Nos barátom, megint szépen elszóltad magad. – csapott apró homlokára Cuddy.

- A mamutvadászatok kora óta tudhatnád, hogy milyen nagy a szám. – vonta meg a vállát, bár látszott rajta, hogy tényleg nem akarta ezt így kimondani.

- Na, most komolyan srácok! Macska is a közelünkben van?

- Őszíntén, ne merészeljetek hazudni! – tette karba a kezét az öcsikém is. A két kwami félve pillantott össze.

- Hááát…

***

- Ez most komolyan ilyen egyszerű??? – bámultuk az öcsémmel elképedve az osztálytársaimat, az egyik szünetben. Miután Cuddy és Ramurre elmondta, hogy Adriennél érezték Fekete Macska talizmánját, teljesen lefagytunk, és most csak néztük őket messziről. Adrien Nino mellett állt, és néha hozzászólt a beszélgetéséhez Alyával, aki meg természetesen Marinettet rángatta magával, hogy legalább addig is együtt legyen a szőkeséggel.

Ami engem illet, azt mondtam a testvéremmel kell valami fontosról beszélnem, de igazából ezzel nem is hazudtam. Ez egy rettentő fontos dolog!! Az egy dolog, hogy elvileg senkinek se kéne tudni a másik kilétét, de ez mind egyáltalán nem is lenne érdekes, ha nem ismernénk egymást személyesen!! A tudat pedig, hogy Marinette szerelmes Adrienbe, aki Macskaként pedig (szerintem elég egyértelműen) Katicába, aki lássuk be, maga Marinette szuperhős énje… Na ez egyszerűen kiakasztott.

- Most nézd meg őket!! – mutogattam hevesen Marcnak a padon ülve az udvar túl felére – Ott állnak egymás mellett, és nem tudják, hogy a másikat szeretik! – fogtam a homlokomat. – Hát ez nekem tényleg túl sok…

- Nyugi már Lora! – tette a vállamra a kezét nevetve. Legalább valaki jót szórakozik rajtam. – Azért nem kell belebetegedni. Pont ettől lesz olyan érdekes az egész. Bár azt tényleg nem értem, hogy nem képesek felismerni egymást! – mutatott Marinette-re – Életemben nem láttam még ilyen különleges hajszínt!!

- Na igen… - sóhajtottam – És most?

- Mi van most? – nézett rám meglepetten.

- Megmondjuk nekik?

- Isten ments, nehogy megpróbáld! – ellenkezett. A kwamik is óvatosan elődugták a fejüket.

- Nem mondhatod meg csak úgy nekik, ha meg is kell tudniuk egyszer, maguktól kell rájönniük!

- Már ha valaha rájönnek! – dugta ki a nyelvét Ramurre. Úgy tűnt őt ez az egész nagyon szórakoztatta.

- Köszi a hozzászólást. – forgatta kedvesen citromsárga szemeit Cuddy.

- Csitt, inkább bújjatok vissza! – nyomtam vissza a kis szarvast a felsőm alá, és megeresztettem egy nagy sóhajt, mikor becsöngettek.

- Akkor biztosan nem mondhatom meg nekik?

- Egészen biztos! – mondta Marc, mikor felmentünk a termekhez.

- De azért beszélgethetek velük, nem?

- Persze, csak tégy róla, hogy ne tudják meg, hogy mi tudunk róluk. Ha lehet, ne mondd el, hogy mi vagyunk a társaik, oké?

- Oké, úgy lesz. – mosolyogtam és gyorsan megöleltem a fiút majd be is rohantam a terembe.

Aznap minden kicsit más volt, minden kicsit furább. Miközben két barátnőmmel beszélgettem, minduntalan Marinettet, vagy felváltva az előttük ülő Adrient figyeltem. Azon agyaltam, hogy nem vettük hamarabb észre ezt az egészet? És ami még fontosabb: hogy hogy csak mi vettük észre?? Na igen, valószínűleg ebben Marc szószerinti értelemben vett sasszeme játszhatott szerepet, hiszen azon a múltkori csatán még az akumát is meglátta! De ezt én így nem fogadom el… Tudniuk kell ki a másik! Ha a többi embernek Párizsban nem is, de egymásnak tudniuk kell, hogy kik ők! Különben talán hónapokig, esetleg évekig is szenvedhetnek viszonzatlan szerelemtől úgy, hogy annak nincsen semmi értelme. Ezért határoztam el, hogy viszonylag észrevétlenül, a titkuk egyenes felfedése nélkül ugyan, de közelebb fogom őket lökdösni egymáshoz. – széles vigyor terült el az arcomon, mikor ezt kiterveltem.

- Min gondolkodsz, Lora? – mosolyodott el még Alya is.

- Áh semmi, semmi… - ráztam meg a fejem és nagyon elszánt fejet vágtam. Karba tette a kezét.

- Nah mondjad csak!

- Oké, figyelj… - néztem körbe, de perpillanat még Marinette sem volt ott, mert mi a szüneten voltunk, ő pedig az egyik tanárral beszélt.

- Segíteni akarok összehozni Marit Adriennel. – mutattam alig észrevehetően a fiúra.

- Nah végre, lesz segítségem! - nevetett fel – De fel kell kötnöd a gatyádat, Marinettel nagyon nehéz ebben a témában.

- Látom, de nem baj, megoldjuk. – kacsintottam.

***

Délután az utolsó órán a lányok testnevelésre mentek, ám nekem már tegnap megvolt ez az órám, szóval a könyvtárba indultam. És tudjátok ki olvasgatott az egyik asztalnál? Hát persze, hogy Adrien! Oda mentem hozzá és óvatosan megkérdeztem, hogy leülhetek-e mellé.

- Persze, nem gond. – mosolygott rám, majd folytatta is az olvasást. Helyet foglaltam mellette és próbáltam nem feltűnően figyelni. Még mindig nagyon furcsa a gondolat, hogy ő az a folyton vigyorgó, és néha kissé talán idegesítő srác, akivel a minap viccmondó fogadást kötöttem.

Próbáltam elhessegetni a gondolataimat, mielőtt túl feltűnő leszek, és elővettem egy könyvet a táskámból, hogy átböngésszek pár dolgot, hátha kevesebbet kell majd otthon tanulnom. Mondjuk majd elaludtam rajta, de mindegy.

- Még ilyenkor is törit tanulsz? – hallottam magam mellől Adrien mosolygó hangját. Némileg felébresztett, szóval bágyadtan viszonoztam a mosolyt.

- Hát, valamikor úgyis kell, és most ráérek… - sóhajtottam – Amúgy Te vagy Adrien Agreste, igaz? – tettem le magam elé a könyvemet. Kicsit elfintorodva bólintott.

- Igen, én vagyok.

- Örülök, hogy találkoztunk, az apukád nagyon jó tervező. – biccentettem elismerően – Bár látom, te nem annyira szeretsz erről beszélni. - Jegyeztem meg vigyorogva.

- Bocsi, nagyon feltűnő volt? - mosolyodott el.

- Nyugi, csak kicsit. – legyintettem – De miért? Már ha megkérdezhetem…

- Nem érdekes… - vonta meg a vállát – Tudod, az apám nem egy olyan angyal, mint az emberek gondolnák.

- Nem jó ember? – lepődtem meg. Persze, ha valaki csodákat képes alkotni, az ember már egyből azt gondolja, hogy ő maga is nagyon rendes, meg minden, de persze, ez nem mindig van így…

Adrien elmesélt pár dolgot az apukájáról, például, hogy nagyon szigorú, és hogy az is nagy dolog, hogy egyáltalán engedi neki, hogy iskolába járjon, ahelyett, hogy magántanára legyen. Ezen egyébként nagyon meglepődtem! Egy apa miért akarja teljesen elzárni a fiát a világtól? Ez olyan, mintha bezárná egy aranykalitkába, majd a fotóit a nyilvánosság elé hozva biztosítaná az embereket, hogy igenis létezik és még él.

Igazából kicsit megsajnáltam a srácot… Pedig egyébként jó fej volt. Annak ellenére, hogy gazdagok. Értékeltem, hogy nincs magával eltelve. Bár Macskán ez másképp látszik :P

Mindenesetre azt hiszem egészen jól összebarátkoztunk, és kicsit még ki tudtam térni másra is…

- Egyébként sajnállak, amiért Chloé folyton rád akaszkodik, nem lehet könnyű vele! – kuncogtam – Vagy talán neked is tetszik ő?

Egy másodpercnyi tömény csönd után kínosan elvigyorodott és próbált értelmes fejet vágni, míg én csak röhögtem rajta.

- Ne mondd el neki légyszi, de borzalmasan idegesít vele! – nevetett halkan. A könyvtáros ugyanis már vagy 20 perce felfigyelt az eszmecserénkre, és szerintem csak az alkalmat várta, hogy mikor szólhat ránk, miszerint túl hangosak vagyunk.

- El tudod képzelni? Folyton követ, becézget és konkrétan odadörgölőzik hozzám.

- Igen, láttam. – vigyorogtam. – De miért nem pattintod le?

- Mert nem lehet! Próbálkozok kedvesen, de nem ért belőle, és nem akarom megbántani sem, végülis kiskorunkban legjobb barátok voltunk. Mondhatni ő volt az egyetlen, akivel a szüleim engedtek beszélni… – vakarta meg szomorúan a tarkóját.

- Akkor ez tényleg nehéz ügy a részedről… - gondolkodtam el – Majd ha lesz egy igazi barátnőd, akkor leszáll rólad.

- Hát elég fura is lenne, ha nem. – vigyorgott. Láttam már ezt a mosolyt. Ez volt az, ami Macskához tartozott. Kevésbé tenyérbemászó, de annyira ő.

- Nah és… van jelölt? – támaszkodtam a két könyökömre, és mindent tudó mosollyal néztem rá – Ne érts félre, csak kíváncsi vagyok, mikor kapja meg a magáét az a liba. – tettem hozzá gyorsan. Ha ilyen nyilvánvalóan próbálok érdeklődni nála Marinette érdekében, egy idő után azt fogja hinni, én vagyok belé szerelmes… Le kéne állítanom magam az ünnepléssel.

- I-igazából, nincs… - mosolyodott el kényszeredetten, amiből egyből tudtam, hogy most füllent.

- Aham… - forgattam kedvesen a szemem.

- Ő nem számít, mert úgysem jönne össze.

- Soha ne mondd, hogy soha! – feleltem magabiztosan, mire mögöttem léptek hangzottak fel a kissé nyikorgó parkettán. Hamarosan már Marc állt az asztalunk mellett.

- Sziasztok. – köszönt, de vetett rám egy „Milyen hülyeséget csinálsz már megint?” tekintetet.

- Máris végeztél, öcsi? – mosolyogtam rá, majd Adrienhez fordultam – Marc, ő Adrien Agreste, Adrien, ő az öcsém Marc.

- Szia, örvendek! – fogtak kezet, majd az öcsém ismét rám emelte a tekintetét.

- Nem jössz?

- De, mehetünk! – álltam fel, a könyveimet besöpörtem a táskámba, majd a hátamra kaptam és indultunk is. – Szia Adrien!

/Marc

Mikor megláttam, hogy a nővérem Adriennel beszél, majdnem a homlokomra csaptam ott helyben. Miért kell neki mindig mindenbe beleszólnia? Nem tud nyugton maradni. Elképesztő. Néha (jó, nem túl gyakran) úgy érzem, én vagyok az ő bátyja. Ha valamit a fejébe vesz, az isten se állítja le.

Inkább fogtam magam, és próbáltam elrángatni onnan. Tuti le fog minket buktatni!

- Mit beszéltél Adriennel? – szögeztem rögtön neki a kérdést, mikor az utcára értünk.

- Csak pár dolgot az apjával kapcsolatban, meg Chloéról. Főleg. – vigyorgott elégedetten – Azt mondtad beszélgethetek vele.

Megforgattam a szemem.

- Eszméletlen vagy.

- E-e, csak most kezdek igazán elememben lenni! – kacsintott rám. Nem tudom, ti hogy vagytok vele... de én rosszat sejtek.