6 - Tervező feladat és Sasszemek

/Lora

A tegnapi éjszakai kalandozásom másnap már olyan régen történtnek és természetesnek tűnt, mint a 2 évvel ezelőtti születésnapom…

Reggel izgatottan pattantam fel az ágyból, és ezzel a hasamon szunyókáló Ramurre le is repült a hasamról, bár nem önszántából. Ha nem áll ellent a lendületnek, talán neki is esik a szemközti falnak, ám szerencsére időben megállt. Kinyújtózkodott és fáradtan rám nézett.

- Hékás, mire ez a nagy sietség?

- Hát te egyáltalán nem figyeltél tegnap a suliban? – keltem ki vigyorogva az ágyból, és bele túrtam a szekrényembe, hogy tiszta ruhákat vegyek magamnak elő.

- Ami azt illeti, volt, hogy elaludtam… - mosolygott szórakozottan és leült az ágyamra. – Az ókorban még kissé máshogy voltak a dolgok. Akkor még nem voltak ilyen iskolák. És ami azt illeti a kémia órádból egy szót nem értettem.

- Akkor már ketten vagyunk! – nevettem fel, és egy felsőt dobtam az ágyamra, ezzel együtt Ramurre-re.

- Szóval mi is az a nagy dolog? – mászott nehézkesen elő alóla.

- Miss Bustier azt mondta, hogy ma megkapjuk az első divattervezős feladatunkat! – mondtam, és közben szépen átöltöztem, majd nekiláttam megfésülni azt a nem túl hosszú hajam.

- Vagyis? – repült az ágyam alá, majd onnan előhúzott egy nagy répát, amivel nehézkesen visszatelepedett az ágyam szélére és elkezdte enni.

- Kiadnak valami témát és azzal kapcsolatban kell tervezni valamit. Azt leosztályozzák, és néha a legjobbakat külön meg is jutalmazzák! – tettem vissza a hajpántomat gondosan a fejemre, miután elboronáltam a kócos hajamat. – Marinette azt mondta tegnap, mikor beszéltünk erről, hogy ő egyszer nyert, és Adrien az ő kalapját viselte egy fotózáson.

- Azt hiszem, értem. – beszélt tele szájjal.

- De kis haspók vagy, nekem nem is hagysz, mi? – mosolyogtam rá, és felkaptam a tenyeremre. Azonban ő már éppen befalta a répa utolsó darabkáját, és elégedetten hümmögött.

- Bocsi, de isteni volt.

- Gondolom. – mosolyogtam, majd széttártam a karomat, hogy mutassam magamat.

- Milyen vagyok így? - egy fehér felső volt rajtam, egy fekete körvonallal megrajzolt cicával, ami mellett egy kis szívecske díszelgett, rajta egy halványkék pulcsi és egy kb térdig érő vöröses szoknya.

- Tökéletes. - mosolygott és karba tette a mancsait.

- Köszi Ramurre! - nevettem és mutattam neki a pulcsimat, hogy alá bújjon. Egy szó nélkül berepült alá, én pedig a táskámmal a vállamon mentem le a többiekhez a konyhába.

- Jó reggelt! – mosolyogtam csípőre tett kezekkel, míg a táskát a bejárati ajtó előtt, a földön felsorakoztatott cipők mellé ejtettem.

- Jó reggelt, Lori! – mosolygott rám apa, miközben a tűzhelynél állt és éppen a reggelit sütötte. - Rántottát?

- Jöhet! – vettem elő magamnak egy tányért és oda léptem hozzá. Bele kotort valamennyit, amit egy az arcára nyomott puszival köszöntem meg, majd gyorsan asztalhoz is ültem és nekiláttam.

Közben ment a tv-ben a reggeli híradó, azt figyeltem. Éppen akkor kezdődött az érdekes rész, mikor Marc lassú, álmosan komótos lépteit hallottam lefelé jönni a lépcsőn.

- Hé Marc, gyere, nézd, mit mutatnak a tv-ben! – kiáltottam neki, oda sem pillantva, ráadásul félig tele szájjal. Odacammogott és nekitámaszkodott a széktámlámnak.

- Tegnap egy újabb katasztrófát előztek meg Párizs hősei! Méghozzá egy kibővült csapatról beszélünk! A csata közepén egyszer csak 2 új hős tűnt fel, és segített Katicabogárnak és Fekete Macskának!

Az amatőr felvételeken jól kivehetőek, és hallható az is amint a kérdésre felelnek:

„ - És amúgy ti kik is volnátok?

- Szarvas és Sasmadár a nevünk! ”

- Elképesztő, nem? – nyomtam enyhén könyökömet a fiú oldalába. Halkan felnyögött, majd mosolyogva hozzátette:

- Csodálatos. – kacsintott.

- A mamának be sem fog állni a szája ebben a városban. – nevetett apa, hiszen mind tudjuk, hogy imádja a nagyi az ilyen történeteket. És ez most nem csak mese, hanem az igaz valóság.

Mi is felnevettünk vele, majd mikor Marc is megreggelizett, és megmostuk a fogunkat is, a hátunkra kaptuk a táskákat és indultunk az iskolába. Anya ma reggel már korábban elment, a nagyi még aludt, így csak apától köszöntünk el.

Az úton beszélgettünk, habár elég közel lakunk a sulihoz. Ami meglepett, hogy Marc szinte rögtön egy kérdéssel kezdte.

- Hol jártál tegnap éjjel? - somolygott.

- Honnan veszed, hogy voltam valahol? – vigyorogtam vissza. Mindketten tudtuk, hogy kár tagadni.

- Hé… titokban egy sas erejű szuperhős vagyok, akinek kitűnő a szeme, és a kwamim érzi, hogy a tied merre jár… Előttem nem titkolhatod, hogy kiszöktél.

- Igaz, oké! – emeltem fel megadóan a két kezem. – Nyertél. Sétálni voltam a háztetőkön. Jah és beszéltem Macskával.

- Macskával? Mit keresett ő ott? – lepődött meg.

- Gondolom nyugalmat, mint én. – vontam meg a vállam, majd elvigyorodtam – És megkötöttünk egy fogadást.

- Fogadást? - vesztette el végleg a fonalat.

- Aham, olyasmi. – mosolyogtam tovább sejtelmesen, mire végül feladta, hogy megértse és halkan felnevetett.

- Hát, ha nektek úgy jó.

/Marc

Aznap nem túl sok érdekesség történt velem a suliban. Bementem az osztályterembe és leültem Alice mellé, aki csak akkor vette észre, hogy megérkeztem, mikor megböktem a vállát és köszöntem neki. Éppen nagyon rajzolgatott valamit, még a nyelvét is kidugta közben és folyamatosan vigyorgott.

- Min ügyködsz? – kérdeztem mosolyogva és a nyakamat nyújtogattam, hogy rálássak a kezei közt a lapra.

- Várj, nem nézheted meg, amíg nincs kész! – hessegetett arrébb, majd még pár ceruzavonás után elégedetten emelte fel, s nekem mutatta. – Milyen?

A papíron 2 maszkos szempár csillogott, egyenest az enyémbe meredve. Egyből felismertem Szarvas álarcát, majd egy pillanatnyi habozás után az enyémet is.

- Nagyon jó. – mosolyogtam a lányra.

- A két új hős! Te is láttad őket tegnap?? – csillogott a szeme.

- Még szép! – nevettem fel.

- Olyan bátrak! Tök jó, hogy most már 4 hősünk van! – lelkendezett és megölelte a rajzát. – Mellesleg annak a Sasnak nagyon szép szemei vannak. – mosolyodott el, majd rám sandított. – Kicsit hasonlít a tiedre.

- Az enyémre? Ugyan, miért lenne olyan? – ijedtem meg, és zavarodottan felnevettem. Ő is széles mosolyra húzta a száját és a táskájába mélyesztette a lapot.

- A kék színe miatt. De amúgy csak ugratlak. – nevetett.

- Oké… - mosolyogtam kínosan. A fizika tanárnő mentett meg a pillanattól, mikor belépett.

/Lora

Izgatottan vágódtam Ivan mellé a teremben, majd megböktem az előttem ülő Alyát. Kérdőn, de mosolyogva nézett hátra rám.

- Te is izgulsz, hogy mi lesz a projekt??

- Igen, remélem nem lesz túl nehéz, és nem kell hozzá sokat varrni, az nem az erősségem. – legyintett nevetve, mikor mellé huppant a mindig késő Marinette.

- Hé kislány, ugye felkészültél a gyakorlati feladatra? – mosolygott rá Alya, s én is intettem.

- Sziasztok! Egek, teljesen kiment a fejemből! – csapott a homlokára.

- Én nagyon izgulok, remélem nem lesz túl nehéz, nem vagyok valami ügyes… - motyogtam.

- Dehogynem, ne add fel ilyen könnyen, biztosan ügyes vagy! – bíztatott Marinette, amin elmosolyodtam.

Nem kellett 5 perc, és az osztályfőnökünk már be is lépett az ajtón. Éppen felálltunk volna, mikor intett, hogy maradjunk ülve. Visszahelyezkedtünk és amint letette az asztalára a könyveit, így szólt:

- Jó reggelt gyerekek! Mint már biztosan tudjátok, ma megkapjátok az év első divattervező gyakorlati feladatát! Ez egy csapat munka lesz, 3 fős csapatokkal, amit ti állíthattok össze, de ha nem bírkóztok meg a feladattal, én válogatom össze a tagokat. – mosolygott, egy jól irányzott célzással arra, hogy jobb, ha különösebb herce-hurca és veszekedések nélkül megegyezünk.

- Ezúttal egy nadrágot kell majd terveznetek! Be kell mutatni a vázlatot, ami alapján elkészítitek, a kész darabot és legalább 2-3 fotót róla egy emberen. Ezeket mind külön pontozzuk, és ebből kaptok egy jegyet! Az elkészítés határideje pedig jövő hét péntek lesz! Szünetben írjátok fel erre a lapra, hogy ki melyik csapatban lesz. – rakott egy papírt és tollat az asztal szélére, majd egy krétáért nyúlt. – És most folytassuk az irodalom órát!

***

- Lányok, ugye lesztek velem egy csapatban? – támadtam le az előttem ülőket, mikor megszólalt a csengő és mindenki susmogni kezdett.

- Még szép! – mosolyogtak rám, és odamentünk és felírtuk magunkat. Láttuk, hogy a csapatelosztás szerint Nino és Adrien Alix-szel voltak egy csapatban, ezzel sikeresen elkerülve, hogy Chloé ráakaszkodjon a szőke fiúra. Megfigyeltem, hogy bár őt nem érdekli a lány, folyton rácuppan. Undorító, mennyire nem veszi észre magát. Ha még normálisan közeledne felé, nem zavarna, de ettől felfordul a gyomrom.

Egyébként Chloé Sabrinával és Kimmel volt, a többi csapat Juleka, Rose, Nathaniel, és Ivan, Mylene és Max voltak.

Marinette megkönnyebbülten sóhajtott, mikor megtudta, hogy Adrien és Chloé nem lesznek együtt. Alya elárulta, hogy a lány fülig bele van esve Adrienbe. Ezen nem tudtam nem mosolyogni. Valahogy illettek volna egymáshoz.

Felvettem egy kis tájékoztató lapot az asztalról, amiből kb csak én vettem, és szerintem a tanárnő is csak formaságból nyomtatta ki. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy én, a Németországból haza költözött kis újonc venni fogok egyet belőle! *nevetek*

A lappal a kezemben mentem le a többiekkel az udvarra és leültünk egy padra. Marinette azonnal előkapta a jegyzetfüzetét és hevesen gesztikulálva mutogatta az ötleteit.

- Szerintem így jobban nézne ki, de talán ha ezt meg ezt ötvöznénk… Jaj ez a kedvencem! – mutogatta a rajzokat, és Alya csak nevetve bólogatott. Én is mosolyogtam az orrom alatt, s közben végignéztem a lapomat. A szemem megakadt egy mondaton.

- Lányok, mennyi az esélye annak, hogy fiún kéne bemutatni a ruhát? - néztem fel, mire megálltak a beszélgetésben és meglepetten pislogtak rám.

- Végső soron nem lenne kizárt, de miért? – kérdezte Alya.

- Mert itt azt írja, ez férfi nadrág. – mutattam a lapon a szóban forgó sorra, mire Marinette kivette a kezemből és átolvasta.

- Tényleg azt írja. – mondta, majd észbe kapott – De hiszen a mi csapatunkban nincsen fiú, kin fogjuk lefotózni?? – túrt idegesen hajába és fel alá kezdett mászkálni.

- Én is erre akartam rámutatni… - tettem karba a kezem. Ennyire izgatottak lettünk volna, hogy nem hallottuk meg, mikor a tanárnő ezt az apró részletet közölte?

- Ugyan már, nyugi, valakit csak meg tudunk kérni! – mondta végül Alya és rögtön elkezdtük nézegetni a körülöttünk lévő fiúkat, hogy kit szeretnénk felkérni modellnek. Ekkor ugrott be egy nyilvánvalónak tűnő megoldás.

- Hát persze! Megkérjük az öcsémet és kész! – mosolyogtam diadalmasan. Mindketten egyszerre meredtek rám.

- Neked van öcséd?

- Aham, az alattunk lévő évfolyamba jár. – legyintettem - Biztosan beugrik a kedvünkért.

- Tuti?

- Persze, majd lefizetem sütikkel. – nevettem szórakozottan. Vagy talán inkább egy halom húsos pogácsával Cuddynek. – futott át az agyamon és ettől még jobban mosolyogtam.

- Oké, akkor gondolkodhatunk tovább a feladaton! – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Marinette és már néztük is tovább egymás rajzait.

/Marc

Az órák nyugalmasan teltek, szünetekben pedig Alice-szel beszélgettem. Mikor az udvaron ücsörögtem, és vártam, hogy visszaérjen a mosdóból, szemeimmel a nővéremet kerestem. Néhány lány társaságában pillantottam meg. Az egyiküket felismertem, ő volt az, aki tegnap videózta az első csatánkat. A másik lányt szerintem még nem ismertem, de mégis volt benne valami… valami nagyon ismerős. Nem tudtam rájönni mi az, de tudtam, hogy nem véletlen, hogy felfigyeltem rá.

- Hehe… Ki szervezett találkozót? - kuncogott a kabátom egy zsebéből kilesve Cuddy. Alig hallhatóan beszéltem hozzá:

- Miről beszélsz?

- Semmi, semmi… - mosolygott és visszabújt.

Nem tudtam mit gondoljak, de egy biztos volt… szemmel fogom tartani azt a különös lányt, míg rá nem jövök, mi ez az érzés.

/Lora

Ma a két új barátnőmmel mentem haza, és fel is jöttek hozzánk, hogy tovább vitassuk a közös munkánk részleteit. Csak a mamánk volt otthon, Marc azt mondta ne várjam meg, mert Alice belelkesült a szuperhősöktől és meg akart mutatni neki valami szobrot. Nem ellenkeztem, és szóltam a mamának is.

Kedvesen felinvitált minket az emeletre és biztosított róla, hogy egy fél óra múlva lesz palacsinta. A mama mindig csak akkor sütött-főzött, ha vendégek voltak.

- Wow, ez a szobád? – léptek be a lányok a szobám küszöbén és körbenéztek. Behajtottam magunk mögött az ajtót, és figyeltem, ahogy nézelődnek és vizsgálódnak.

- Igen, csak az enyém. – mosolyogtam. Marinette a falamon lévő rajzokat szemlélte, míg Alya a polcokat vette célba.

- Ú, ez a könyv nekem is megvan! – mosolygott a barna hajú lány és felmutatta.

- Az az egyik kedvencem. – helyeseltem és a táskámat a helyére dobtam, majd papírt és ceruzát kerestem elő.

- Nagyon jól rajzolsz, Lora! – mondta végre Marinette – Szerintem neked kéne rajzolni a feladathoz a terveket.

- Áh, annyira nem vagyok jó… - legyintettem és a laptopommal az ágyra telepedtem, ők meg mellém.

- Dehogynem, az enyémeknél jobb. – felelte még, majd böngészni kezdtünk a neten. Először zenét tettem be, mert azzal jobban megy a munka. Mind imádjuk Jagged Stone számait, így hát tőle hallgattunk meg párat. Persze ez azt jelentette, hogy az első fél órában csak dúdoltunk, énekeltünk, bohóckodtunk, és pár firkát kreáltunk. Nem sokat haladtunk, viszont legalább jól szórakoztunk, ami nekem már félsiker. Boldog voltam, hogy úgy érezhettem, máris van két jó barátnőm.

- Lora, készen van az uzsonna! – kiáltott fel a nagyi, mire lekapcsoltam a zenét, hogy visszakiáltsak neki. Persze ennek az éppen nagyban éneklő Alya nem annyira örült.

- Hé! – tette csípőre a kezét.

- Bocsi, hogy megzavarom a koncertedet, de mennünk kéne enni. – vontam meg mosolyogva a vállam.

- Nyugi, nem most hallottuk énekelni utoljára. – kuncogott Marinette.

- Ebben biztos is lehetsz, kislány!

Lementünk és az asztalon ott gőzölgött egy tányérnyi, hatalmasra felpúpozott halom palacsinta!

- Hm, nagyon jól néz ki!! – nyaltuk mind a szánkat, mire odaperdültem a konyhaszekrényeinkhez és elővettem tányérokat, majd pillanatok alatt ugrottam oda az asztalhoz és letettem őket rá.

- Mivel kéritek? – mosolyogtam és megint a konyhapult előtt termettem. A nagyim felnevetett.

- Te aztán gyors vagy! – mosolygott Marinette.

- És jó ruganyosan lépkedsz – tette hozzá Alya - Akár egy táncos.

- Végső soron jártam táncolni. – tettem le végül mindent, amink volt a palacsintába az asztal közepére. Volt kakaópor, fahéj, nutella, de persze porcukor, egy kis puding, és a nagyi még túrós tölteléket is kevert nekünk.

Jártam táncolni ugyan, de inkább kötném ezt a mozgást Ramurre titkához… - jegyeztem meg magamban, s elmosolyodtam, mikor egy pillanatra belebújtam a szekrénybe négy pohárért.

Végre leültünk és nekikezdtünk enni. A negyedik terítéket a nagyinak tettem oda, de ő egyre csak azt mondogatta, hogy nekünk csinálta az ételt, nem hogy ő egye meg.

- Pedig ilyen finomat azóta nem ettem, hogy anyukám kitalált egy új pitereceptet! – mosolygott a kissé szeplős, fekete hajú lány. Közben kiderült, hogy az ő családjáé az a cukrászda, ami innen nem messze van a sarkon, és amit anya annyira dicsér, mióta ide költöztünk. Minden reggel ott vesz magának péksüteményt tízóraira.

- Ugyan, nem kell hízelegni, elég, ha annyit megesztek, amennyit csak kívántok! - legyintett a nagyi és mosolyogva elkezdett mosogatni.

Éppen a harmadik palacsintát töltöttem meg nutellával (az a kedvencem!!), mikor kattant a zár, majd nyílt az ajtó, és a testvérem lépett be rajta fáradtan.

- Sziasztok! – kiáltott be a szobába, és amint levette a cipőjét, odajött hozzánk. Kissé talán meglepődött a lányokon, de aztán intett nekik.

- Salut! – mosolyodott aztán el, és mi is kórusban köszöntünk neki. Egyik kezemmel a mellettem lévő üres székre böktem.

- Gyere, egyél velünk palacsintát!

- A nagyi csinálta? – kérdezte, miközben leült és máris nekikezdett megtölteni egyet.

- Igen, és isteni! – helyeselt csokis szájjal Alya, amin mind nevettünk.

- Most mi van?

/Marc

Miután a tömérdek palacsintából a pár maradék szemet betettük a hűtőbe, és segítettünk elmosogatni, ismét az emeletre indultunk. Lora már felfelé menet elkezdett nekem magyarázni valamit a feladatukról, meg hogy csoportban kell csinálni, és valami olyasmit is említett, hogy kéne egy srác, akin lefotóznak valami nadrágot.

Ami azt illeti, kevéssé figyeltem most a nővéremre, mert az kötött le, hogy az előttem sétáló fekete hajú lányt figyeltem. Egész nap azon törtem a fejemet, mi olyan nagyon furcsa benne. És csakis azért nem jöttem rá, mert rosszul néztem a dolgokat! Éreztem, hogy közel járok a megoldáshoz, mikor Lora hangja zavart fel a lépcső tetején a mélázásból.

- Szóval elvállalnád? – nézett rám könyörgő szemekkel, de nekem teljesen kiesett, mit mondott előtte.

- Bocsi, elismételnéd, hogy mit kéne csinálnom? – kérdeztem vissza. Csak sóhajtott egyet.

- Csak annyi a dolgod, hogy felveszed a ruhát, amit 3-an csinálunk, és mi lefotózunk benne párszor.

- Szóval én leszek a modell? – mosolyodtam el. Valamiért szórakoztatott, furcsa gondolat volt.

- Úgy valahogy.  – mosolygott. A másik két lány is minket figyelt, várták, mit mondok.

Csakhogy bennem egy pillanatra felébredt a kissé undokoskodó testvér, talán a túlzott figyelemtől, nem tudom.

- Kapok valamit cserébe? – tettem vigyorogva karba a kezemet. Lora megforgatta a szemét, miszerint jobb lett volna, ha ez nem most jön rám.

- Egy hétig annyi sonkás pogácsát csinálok neked, amennyit akarsz!

- Három.

- Kettő, annál több, biztosan nem. – tette karba a kezét. Ez a végső ajánlat volt.

- Megegyeztünk. - bólintottam rá és formaságból kezet fogtunk.

- Köszi, Marc! – mosolyodott el Marinette és Alya is a testvérem szobájának ajtajában.

- De ugye egyelőre nem kellek? Mert lepihennék, Alice az egész parkon átrángatott. – sóhajtottam fáradtan.

- Nem, majd szólok, de még jó pár napig csak maximum méreteket veszünk! – mosolygott és intett a barátnőinek, hogy menjenek be a szobájába.

- Ha kell valami, majd kopogok a falon. – kacsintott. Egyébként ez egy bevált módszer volt, az egyetlen jelzés, amire mindig felfigyeltünk, mindegyik házban, ahol laktunk.

Bólintottam, ám mikor hátat fordítottak nekem, és a két vendégünk bement szobába bevillant valami. Végre rájöttem, mi zavarta annyira a szememet! Marinette haja. Hátulról. Kiköpött Katica!! Te jó ég, tényleg ő az, kétség sem fér már hozzá!

Egek, előbb is észrevehettem volna! – csaptam a homlokomra gondolatban. Bár a többiek sem jöttek rá. Mégis hogy nem veszik észre? Talán ennyit számít Cuddy ereje? Úgy megszoktam volna a varázslatát, hogy már a maszkja nélkül is tisztábban lát a szemem?

Halványan elmosolyodtam a felismeréstől, majd megfogtam az éppen távozni készülő Lora karját, és visszahúztam.

- Marc, mi a baj? – nézett rám értetlenül. Én csak vigyorogtam, és ennyit súgtam neki:

- Nem is mondtad, hogy Katica az osztálytársad!