5 - Ismerkedés egy csipkelődő hőssel

/Lora

- Ramurre!! – nyavajogtam este az íróasztalomnál ülve - Tudnál halkabban ropogtatni, nem hallom a gondolataimat! – mordultam rá már sokadszorra, mert házit kellett volna írnom, de ő mellettem ette a répát. Bár igazából nem sokszor zavar, ha mellettem eszik, most csak nyűgösebb voltam az átlagosnál…

- Mi a baj Lora, morcosnak tűnsz… ? – tette le a répát és az előttem heverő papírra csücsült. – Baj van?

- Igen, vagyis nem, vagyis nem tudom, csak nyűgös vagyok kicsit… - tettem le sóhajtva a ceruzámat. – Talán csak hiányzik, hogy ma nem tudtam kimenni az erdőbe…

- Ezt megértem, én sem szeretek sokat a 4 fal között lenni. – mosolyodott el és felreppent. – Mit szólnál egy kis sétához odakint? – kacsintott kajánul.

- Hát, igazából…- gondolkodtam el, mert még volt házim bőven, és későre járt, odakint sötét volt, de egyben nagyon hívogatott is a kinti hűs levegő gondolata. A kis szarvas kwami tudta, hogy a lelkem mélyén nem vágyom másra, mint kimenni ebből a fülledt szobából.

- Gyere, nem lesz baj! – mondta és gyorsan befalta a maradék répáját. – Mehetünk!

- Na rendben… - álltam fel mosolyogva és lekapcsoltam a villanyokat, mintha már aludnék. Kimentem az erkélyre és átváltoztam, majd átugrottam egy másik háztetőre és aztán egyiket a másik követte.

Átsuhantam Párizs házainak tetején, egészen míg egy olyanhoz nem értem, amelytől már csak egy tér választott el a kivilágított Eiffel toronytól. Magamba szívtam a hűs éjszakai levegőt és felnéztem az égre. A csillagok olyan gyönyörűen ragyogtak, hogy elmosolyodtam.

- Itt olyan nyugalom van, pedig nem kicsi város… - sóhajtottam és fázósan karba tettem a kezemet, hogy védjem magamat a hideg szellőtől.

Ahogyan így figyeltem a fényeket és az alattam elrobogó autók hangjait, valami ismerős nesz ütötte meg a fülemet. Olyan puha léptek akár egy kóbor macskáé. Odafordítottam a fejemet, és az egyik szomszédos ház tetejének szélén ülve láttam meg az alakot. Fekete Macska volt az. Szarvas füleim innen hallották, mekkorát sóhajtott.

Furcsállóan néztem a fekete árny felé, majd gondoltam egyet és átugrottam mellé a házra. Halkan léptem oda mellé, mire meglepetten felnézett.

- Mi járatban errefelé, kóbor cica? – mosolyogtam rá.

- Oh, szia Szarvas. Csak egy kicsit kiszellőztetem fejem, ennyi az egész… - nézett rám, de most nem csillogott úgy az a vidám szeme, mint a korábbi csatánk közben.

- Leülhetek? – kérdeztem habozva, mire biccentett és mellé telepedtem. A lábaimat lelógattam a ház széléről, akárcsak ő.

- És te miért vagy itt? – kérdezett.

- Nem bírom a bezártságot. – mosolyogtam rá halványan. – Hozzászoktam, hogy sokat járok a természetben. Itt nem igazán vannak erdők, meg ilyenek.

- Hát azok nincsenek. De akkor gondolom, nem vagy ide valósi.

- Ami azt illeti, nem túl régen költöztünk ide. – kuncogtam. – Ti Katicával mióta vagytok itt szuperhősök?

- Hát én egész életemben itt éltem, de hős csak körülbelül másfél éve vagyok.

- Én is kb egy éve vagyok hős. – biccentettem – Csak eddig nem volt szükség rám, úgy igazán.

- Azért jól ment ma. – kacsintott.

- Köszi, ti is ügyesek vagytok. – ütöttem gyengén vállba.

- De amúgy mi ez az egész akumás dolog? – próbáltam informálódni.

- Halálfej, aki valószínűleg szintén egy amulett tulajdonosa, valamiért nagyon meg akarja szerezni a talizmánjainkat. Ha valakinek a városban nagyon rossz kedve van, összetört, vagy dühös, akkor rá küld egy akumát, és az megfertőzi és ad neki szupererőt, hogy megbüntesse azt, aki miatt dühös. Csak aztán szerezzék meg neki a talizmánunk Katicáéval. – magyarázta el.

- És miért kell az neki? A mienket is meg akarná szerezni? – ijedtem meg.

- Nem tudom, és azt sem tudom. Majd talán kiderül. – mosolyodott el.

- Gondolom, vigyáztok akkor a talizmánokra, meg egymásra.

- Igen, ha veszélyes, mindig igyekszem megvédeni őt, persze emiatt sokszor kerülök én bajba. – nevetett fel halkan – De inkább én, mint ő. Feláldozhatóbb vagyok. – a mosolya némileg fájdalmas és lemondó volt.

- Azt hiszem, te egy nagyszerű hős vagy Macska. – tettem a vállára a kezem elismerően. – És ezt biztosan Katica is tudja. Ha nem is mondja.

- Köszi, de hogy Katica mit gondol, és mit nem, arról fogalmam sincs… - sóhajtott egyet. – Bárcsak ismerném őt az igazi valójában…

- Nah, álljunk meg egy szóra… - néztem meglepetten a zöld szemeibe, amik olyan ismerősek voltak – Nem tudod, hogy ki ő az álarca nélkül???

- Nem… titokban kell tartanunk, ez a szabály, neked nem mondta a kwamid? – mondta és most ő lepődött meg.

- De mondta, de ha már másfél éve együtt harcoltok, akkor azt hittem ismeritek egymás civil énjét. – ráncoltam némileg a szemöldököm.

- Én felfedném magam előtte, ha engedné, és érezném, hogy bízik bennem, de ő nagyon tartja magát ehhez a bugyuta szabályhoz… - szorította ökölbe a kezét.

- Értem… - fordultam a város felé.
Hosszan, némán ültünk egymás mellett és hallgattuk a város zajait, közben elgondolkodva. Végül Macska szinte suttogó hangon szólalt meg:

- Te tudod, hogy ki Sas, igaz?

Rá pillantottam, mert nem tudtam, hogy mit mondhatok el neki és mit nem. De azután nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem, megbízhatok Macskában.

- Igen, jól ismerem őt. – mosolyogtam rá. Halványan mosolyra húzta ő is a száját, és előre fordította a tekintetét. Nem tett fel kínos kérdéseket, ennyivel megelégedett. Ezért pedig hálás voltam.

Mindemellett volt a fiúban valami rém ismerős… Valami meg határozhatatlanul, de egészen biztosan ismerős. A vonásaiban és a mosolyában… De rövid agyalás után feladtam ezt.

- Egyébként… - kezdte, amivel felébresztett a gondolkodásból és rá néztem.

- Igen?

- Ne hidd, hogy győztél. – mosolygott pajkosan. Megint olyan vidáman és játékosan, vakmerően, mint legutóbb.

- Mire gondolsz? – mosolyodtam én is el.

- Tied volt az utolsó szó a vicceknél, de jegyezd meg, hogy én vagyok a szóviccek egyetlen hőse.

- Azt majd meglátjuk, bajtárs! – nevettem fel – Még nem ismersz engem. De ezt vegyem egy kihívásnak?

- Veheted annak. Én versenyezni fogok.

- Oké. De csak csatán kívül! – kötöttem ki.

- Oké, tőlem! – nevetett és felállt. Felkeltem én is, és csípőre tettem a kezemet.

- És honnan tudjuk, hogy ki győzött? – vigyorogtam.

- Hogy a másik feladja, és azt mondja: Macska, te vagy a szóviccek királya!

- Nagyon vicces, te HumorHerold! – nevettem.

- Tudom. – húzta ki magát. – Egy futóverseny a Louvreig? Aztán mindenki amerre dolga van.

- Rendben, úgyis le kell vezetnem a feszültséget. – ropogtattam ki az elgémberedett tagjaimat és beálltunk egymás mellé rajtoló pózba.

- Vigyázz! – kezdte és a szeme sarkából merészen rám vigyorgott, még ha ebből keveset is lehetett látni a félhomályban. Bár én már akkor szinte biztos voltam, hogy ő sokkal jobban lát engem, mint én őt.

- Kész! – feleltem és előre fordultam.

- Rajt!! – mondta hirtelen és elfutott. Kissé átverve éreztem magamat, mert hamarabb rajtolt, mint gondoltam, de azonnal utána rohantam, és sec-perc alatt beértem. Hiába, a szarvasok gyorsak.

Elfutottunk a háztetőkön át a Louvre-ig, egyszer körbe, aztán csak intettünk egymásnak és két külön irányba futottunk el. Macska a botjával elugrált, én meg csak abban bíztam, hogy tudok akkorát szökkenni, hogy elérjem a következő, távol eső házat.

Otthon persze még be kellett fejeznem egy kémia leckét, de ezután a kis felfrissülés után már sokkal könnyebben ment. Ramurre megevett egy répát a csomagból, amit felcsempésztem neki vacsora után a konyhából, és a maradékot az ágy alá rejtettem, aztán a házi után rögtön befeküdtem az ágyamba.

A takaró hűvös puhasága igazi áldás volt a bőrömnek, így éjfél környékén. Ramurre a hasamra telepedett, és szinte azonnal elaludt. Hallgattam a szuszogását, míg végül én is el nem szundítottam.

Így ismertem hát meg Macskát közelebbről, és lett ő az idők során az egyik legjobb fiú barátom. Azt hiszem, mi sosem fogunk leállni egymás szívatásával, és a versengéssel.