7 - Ez így nem maradhat!

Helóka! :) Bocsi a csúszás miatt, kicsit lemaradtam ezzel a történettel, az a baj. Ugyanis van egy fél rész, ami kész van, de az még a jövő zenéje, vagyis fejezete, szóval igen, utol kéne érnem magam. Bocsi, hogy ezzel  kis bekezdéssel még jobban elválasztalak titeket a résztől, szóval abba is hagyom a panaszkodást xd Kövi rész (ha minden jól megy) hétfőn, ha nagyon lemaradok, kiírom nektek!
Jó olvasást, remélem tetszik! ^^



/Lora

- Nah jó, te nagyokos, mi ez az egész? – vontam kérdőre az öcsémet, azon nyomban, hogy két újdonsült barátnőm elment tőlünk. Marc mondata után egész délután nem tudtam gondolkozni azon a nyamvadt tervező feladaton, mert végig ez járt a fejemben. Mégis mire gondolhatott??

- Jahj, egek, mondd, hogy ez csak egy vicc! – röhögött fel és bement a szobájába, én meg követtem, s becsuktam az ajtót magam mögött, hogy anyáék ne hallják.

- Nem, nem vicc, szóval jobb, ha elmondod, miért beszélsz nekem ilyen marhaságokat?? – támaszkodtam az íróasztalának, miközben ő nyugisan behúzta a függönyt.

- Lora, térj észhez!! Marinette az!!! – rázta meg a vállamat vigyorogva.

- Mi? Marinette Katica?? – ráncoltam a homlokomat elképedve – Az lehetetlen!

- Mégis miért? – emelte kérdőn a szemöldökét – Ha jobban bele gondolsz, egyértelmű! Hogy is nem veszi észre mindenki?

- Oké… mondd el, hogy miből gondolod? – adtam meg magamat, mert ami azt illeti, én sem tudtam akadályát mondani, hogy ne ő legyen az.

- Az arcából, a szeméből, a hajából, az alkatából, a hangjából… - kezdte sorolni, közben az ujjain számlálva, mire kénytelen voltam megállítani.

- Oké oké, állj!! Ez így hirtelen kicsit sokk… - néztem magam elé és hosszan gondolkodtam a hallottakon. Fejben próbáltam összerakni, és ha ellenkezni is akartam volna, akkor sem tehettem volna meg, mert rá kellett jönnöm: Marcnak igaza van.

- Na igen, érdekes, hogy 4 talizmán hordozója is ilyen közel legyen egymáshoz civilként… - kuncogott Ramurre, mire mind rá meredtünk.

- Mind a 4???

- Nos barátom, megint szépen elszóltad magad. – csapott apró homlokára Cuddy.

- A mamutvadászatok kora óta tudhatnád, hogy milyen nagy a szám. – vonta meg a vállát, bár látszott rajta, hogy tényleg nem akarta ezt így kimondani.

- Na, most komolyan srácok! Macska is a közelünkben van?

- Őszíntén, ne merészeljetek hazudni! – tette karba a kezét az öcsikém is. A két kwami félve pillantott össze.

- Hááát…

***

- Ez most komolyan ilyen egyszerű??? – bámultuk az öcsémmel elképedve az osztálytársaimat, az egyik szünetben. Miután Cuddy és Ramurre elmondta, hogy Adriennél érezték Fekete Macska talizmánját, teljesen lefagytunk, és most csak néztük őket messziről. Adrien Nino mellett állt, és néha hozzászólt a beszélgetéséhez Alyával, aki meg természetesen Marinettet rángatta magával, hogy legalább addig is együtt legyen a szőkeséggel.

Ami engem illet, azt mondtam a testvéremmel kell valami fontosról beszélnem, de igazából ezzel nem is hazudtam. Ez egy rettentő fontos dolog!! Az egy dolog, hogy elvileg senkinek se kéne tudni a másik kilétét, de ez mind egyáltalán nem is lenne érdekes, ha nem ismernénk egymást személyesen!! A tudat pedig, hogy Marinette szerelmes Adrienbe, aki Macskaként pedig (szerintem elég egyértelműen) Katicába, aki lássuk be, maga Marinette szuperhős énje… Na ez egyszerűen kiakasztott.

- Most nézd meg őket!! – mutogattam hevesen Marcnak a padon ülve az udvar túl felére – Ott állnak egymás mellett, és nem tudják, hogy a másikat szeretik! – fogtam a homlokomat. – Hát ez nekem tényleg túl sok…

- Nyugi már Lora! – tette a vállamra a kezét nevetve. Legalább valaki jót szórakozik rajtam. – Azért nem kell belebetegedni. Pont ettől lesz olyan érdekes az egész. Bár azt tényleg nem értem, hogy nem képesek felismerni egymást! – mutatott Marinette-re – Életemben nem láttam még ilyen különleges hajszínt!!

- Na igen… - sóhajtottam – És most?

- Mi van most? – nézett rám meglepetten.

- Megmondjuk nekik?

- Isten ments, nehogy megpróbáld! – ellenkezett. A kwamik is óvatosan elődugták a fejüket.

- Nem mondhatod meg csak úgy nekik, ha meg is kell tudniuk egyszer, maguktól kell rájönniük!

- Már ha valaha rájönnek! – dugta ki a nyelvét Ramurre. Úgy tűnt őt ez az egész nagyon szórakoztatta.

- Köszi a hozzászólást. – forgatta kedvesen citromsárga szemeit Cuddy.

- Csitt, inkább bújjatok vissza! – nyomtam vissza a kis szarvast a felsőm alá, és megeresztettem egy nagy sóhajt, mikor becsöngettek.

- Akkor biztosan nem mondhatom meg nekik?

- Egészen biztos! – mondta Marc, mikor felmentünk a termekhez.

- De azért beszélgethetek velük, nem?

- Persze, csak tégy róla, hogy ne tudják meg, hogy mi tudunk róluk. Ha lehet, ne mondd el, hogy mi vagyunk a társaik, oké?

- Oké, úgy lesz. – mosolyogtam és gyorsan megöleltem a fiút majd be is rohantam a terembe.

Aznap minden kicsit más volt, minden kicsit furább. Miközben két barátnőmmel beszélgettem, minduntalan Marinettet, vagy felváltva az előttük ülő Adrient figyeltem. Azon agyaltam, hogy nem vettük hamarabb észre ezt az egészet? És ami még fontosabb: hogy hogy csak mi vettük észre?? Na igen, valószínűleg ebben Marc szószerinti értelemben vett sasszeme játszhatott szerepet, hiszen azon a múltkori csatán még az akumát is meglátta! De ezt én így nem fogadom el… Tudniuk kell ki a másik! Ha a többi embernek Párizsban nem is, de egymásnak tudniuk kell, hogy kik ők! Különben talán hónapokig, esetleg évekig is szenvedhetnek viszonzatlan szerelemtől úgy, hogy annak nincsen semmi értelme. Ezért határoztam el, hogy viszonylag észrevétlenül, a titkuk egyenes felfedése nélkül ugyan, de közelebb fogom őket lökdösni egymáshoz. – széles vigyor terült el az arcomon, mikor ezt kiterveltem.

- Min gondolkodsz, Lora? – mosolyodott el még Alya is.

- Áh semmi, semmi… - ráztam meg a fejem és nagyon elszánt fejet vágtam. Karba tette a kezét.

- Nah mondjad csak!

- Oké, figyelj… - néztem körbe, de perpillanat még Marinette sem volt ott, mert mi a szüneten voltunk, ő pedig az egyik tanárral beszélt.

- Segíteni akarok összehozni Marit Adriennel. – mutattam alig észrevehetően a fiúra.

- Nah végre, lesz segítségem! - nevetett fel – De fel kell kötnöd a gatyádat, Marinettel nagyon nehéz ebben a témában.

- Látom, de nem baj, megoldjuk. – kacsintottam.

***

Délután az utolsó órán a lányok testnevelésre mentek, ám nekem már tegnap megvolt ez az órám, szóval a könyvtárba indultam. És tudjátok ki olvasgatott az egyik asztalnál? Hát persze, hogy Adrien! Oda mentem hozzá és óvatosan megkérdeztem, hogy leülhetek-e mellé.

- Persze, nem gond. – mosolygott rám, majd folytatta is az olvasást. Helyet foglaltam mellette és próbáltam nem feltűnően figyelni. Még mindig nagyon furcsa a gondolat, hogy ő az a folyton vigyorgó, és néha kissé talán idegesítő srác, akivel a minap viccmondó fogadást kötöttem.

Próbáltam elhessegetni a gondolataimat, mielőtt túl feltűnő leszek, és elővettem egy könyvet a táskámból, hogy átböngésszek pár dolgot, hátha kevesebbet kell majd otthon tanulnom. Mondjuk majd elaludtam rajta, de mindegy.

- Még ilyenkor is törit tanulsz? – hallottam magam mellől Adrien mosolygó hangját. Némileg felébresztett, szóval bágyadtan viszonoztam a mosolyt.

- Hát, valamikor úgyis kell, és most ráérek… - sóhajtottam – Amúgy Te vagy Adrien Agreste, igaz? – tettem le magam elé a könyvemet. Kicsit elfintorodva bólintott.

- Igen, én vagyok.

- Örülök, hogy találkoztunk, az apukád nagyon jó tervező. – biccentettem elismerően – Bár látom, te nem annyira szeretsz erről beszélni. - Jegyeztem meg vigyorogva.

- Bocsi, nagyon feltűnő volt? - mosolyodott el.

- Nyugi, csak kicsit. – legyintettem – De miért? Már ha megkérdezhetem…

- Nem érdekes… - vonta meg a vállát – Tudod, az apám nem egy olyan angyal, mint az emberek gondolnák.

- Nem jó ember? – lepődtem meg. Persze, ha valaki csodákat képes alkotni, az ember már egyből azt gondolja, hogy ő maga is nagyon rendes, meg minden, de persze, ez nem mindig van így…

Adrien elmesélt pár dolgot az apukájáról, például, hogy nagyon szigorú, és hogy az is nagy dolog, hogy egyáltalán engedi neki, hogy iskolába járjon, ahelyett, hogy magántanára legyen. Ezen egyébként nagyon meglepődtem! Egy apa miért akarja teljesen elzárni a fiát a világtól? Ez olyan, mintha bezárná egy aranykalitkába, majd a fotóit a nyilvánosság elé hozva biztosítaná az embereket, hogy igenis létezik és még él.

Igazából kicsit megsajnáltam a srácot… Pedig egyébként jó fej volt. Annak ellenére, hogy gazdagok. Értékeltem, hogy nincs magával eltelve. Bár Macskán ez másképp látszik :P

Mindenesetre azt hiszem egészen jól összebarátkoztunk, és kicsit még ki tudtam térni másra is…

- Egyébként sajnállak, amiért Chloé folyton rád akaszkodik, nem lehet könnyű vele! – kuncogtam – Vagy talán neked is tetszik ő?

Egy másodpercnyi tömény csönd után kínosan elvigyorodott és próbált értelmes fejet vágni, míg én csak röhögtem rajta.

- Ne mondd el neki légyszi, de borzalmasan idegesít vele! – nevetett halkan. A könyvtáros ugyanis már vagy 20 perce felfigyelt az eszmecserénkre, és szerintem csak az alkalmat várta, hogy mikor szólhat ránk, miszerint túl hangosak vagyunk.

- El tudod képzelni? Folyton követ, becézget és konkrétan odadörgölőzik hozzám.

- Igen, láttam. – vigyorogtam. – De miért nem pattintod le?

- Mert nem lehet! Próbálkozok kedvesen, de nem ért belőle, és nem akarom megbántani sem, végülis kiskorunkban legjobb barátok voltunk. Mondhatni ő volt az egyetlen, akivel a szüleim engedtek beszélni… – vakarta meg szomorúan a tarkóját.

- Akkor ez tényleg nehéz ügy a részedről… - gondolkodtam el – Majd ha lesz egy igazi barátnőd, akkor leszáll rólad.

- Hát elég fura is lenne, ha nem. – vigyorgott. Láttam már ezt a mosolyt. Ez volt az, ami Macskához tartozott. Kevésbé tenyérbemászó, de annyira ő.

- Nah és… van jelölt? – támaszkodtam a két könyökömre, és mindent tudó mosollyal néztem rá – Ne érts félre, csak kíváncsi vagyok, mikor kapja meg a magáét az a liba. – tettem hozzá gyorsan. Ha ilyen nyilvánvalóan próbálok érdeklődni nála Marinette érdekében, egy idő után azt fogja hinni, én vagyok belé szerelmes… Le kéne állítanom magam az ünnepléssel.

- I-igazából, nincs… - mosolyodott el kényszeredetten, amiből egyből tudtam, hogy most füllent.

- Aham… - forgattam kedvesen a szemem.

- Ő nem számít, mert úgysem jönne össze.

- Soha ne mondd, hogy soha! – feleltem magabiztosan, mire mögöttem léptek hangzottak fel a kissé nyikorgó parkettán. Hamarosan már Marc állt az asztalunk mellett.

- Sziasztok. – köszönt, de vetett rám egy „Milyen hülyeséget csinálsz már megint?” tekintetet.

- Máris végeztél, öcsi? – mosolyogtam rá, majd Adrienhez fordultam – Marc, ő Adrien Agreste, Adrien, ő az öcsém Marc.

- Szia, örvendek! – fogtak kezet, majd az öcsém ismét rám emelte a tekintetét.

- Nem jössz?

- De, mehetünk! – álltam fel, a könyveimet besöpörtem a táskámba, majd a hátamra kaptam és indultunk is. – Szia Adrien!

/Marc

Mikor megláttam, hogy a nővérem Adriennel beszél, majdnem a homlokomra csaptam ott helyben. Miért kell neki mindig mindenbe beleszólnia? Nem tud nyugton maradni. Elképesztő. Néha (jó, nem túl gyakran) úgy érzem, én vagyok az ő bátyja. Ha valamit a fejébe vesz, az isten se állítja le.

Inkább fogtam magam, és próbáltam elrángatni onnan. Tuti le fog minket buktatni!

- Mit beszéltél Adriennel? – szögeztem rögtön neki a kérdést, mikor az utcára értünk.

- Csak pár dolgot az apjával kapcsolatban, meg Chloéról. Főleg. – vigyorgott elégedetten – Azt mondtad beszélgethetek vele.

Megforgattam a szemem.

- Eszméletlen vagy.

- E-e, csak most kezdek igazán elememben lenni! – kacsintott rám. Nem tudom, ti hogy vagytok vele... de én rosszat sejtek.

6 - Tervező feladat és Sasszemek

/Lora

A tegnapi éjszakai kalandozásom másnap már olyan régen történtnek és természetesnek tűnt, mint a 2 évvel ezelőtti születésnapom…

Reggel izgatottan pattantam fel az ágyból, és ezzel a hasamon szunyókáló Ramurre le is repült a hasamról, bár nem önszántából. Ha nem áll ellent a lendületnek, talán neki is esik a szemközti falnak, ám szerencsére időben megállt. Kinyújtózkodott és fáradtan rám nézett.

- Hékás, mire ez a nagy sietség?

- Hát te egyáltalán nem figyeltél tegnap a suliban? – keltem ki vigyorogva az ágyból, és bele túrtam a szekrényembe, hogy tiszta ruhákat vegyek magamnak elő.

- Ami azt illeti, volt, hogy elaludtam… - mosolygott szórakozottan és leült az ágyamra. – Az ókorban még kissé máshogy voltak a dolgok. Akkor még nem voltak ilyen iskolák. És ami azt illeti a kémia órádból egy szót nem értettem.

- Akkor már ketten vagyunk! – nevettem fel, és egy felsőt dobtam az ágyamra, ezzel együtt Ramurre-re.

- Szóval mi is az a nagy dolog? – mászott nehézkesen elő alóla.

- Miss Bustier azt mondta, hogy ma megkapjuk az első divattervezős feladatunkat! – mondtam, és közben szépen átöltöztem, majd nekiláttam megfésülni azt a nem túl hosszú hajam.

- Vagyis? – repült az ágyam alá, majd onnan előhúzott egy nagy répát, amivel nehézkesen visszatelepedett az ágyam szélére és elkezdte enni.

- Kiadnak valami témát és azzal kapcsolatban kell tervezni valamit. Azt leosztályozzák, és néha a legjobbakat külön meg is jutalmazzák! – tettem vissza a hajpántomat gondosan a fejemre, miután elboronáltam a kócos hajamat. – Marinette azt mondta tegnap, mikor beszéltünk erről, hogy ő egyszer nyert, és Adrien az ő kalapját viselte egy fotózáson.

- Azt hiszem, értem. – beszélt tele szájjal.

- De kis haspók vagy, nekem nem is hagysz, mi? – mosolyogtam rá, és felkaptam a tenyeremre. Azonban ő már éppen befalta a répa utolsó darabkáját, és elégedetten hümmögött.

- Bocsi, de isteni volt.

- Gondolom. – mosolyogtam, majd széttártam a karomat, hogy mutassam magamat.

- Milyen vagyok így? - egy fehér felső volt rajtam, egy fekete körvonallal megrajzolt cicával, ami mellett egy kis szívecske díszelgett, rajta egy halványkék pulcsi és egy kb térdig érő vöröses szoknya.

- Tökéletes. - mosolygott és karba tette a mancsait.

- Köszi Ramurre! - nevettem és mutattam neki a pulcsimat, hogy alá bújjon. Egy szó nélkül berepült alá, én pedig a táskámmal a vállamon mentem le a többiekhez a konyhába.

- Jó reggelt! – mosolyogtam csípőre tett kezekkel, míg a táskát a bejárati ajtó előtt, a földön felsorakoztatott cipők mellé ejtettem.

- Jó reggelt, Lori! – mosolygott rám apa, miközben a tűzhelynél állt és éppen a reggelit sütötte. - Rántottát?

- Jöhet! – vettem elő magamnak egy tányért és oda léptem hozzá. Bele kotort valamennyit, amit egy az arcára nyomott puszival köszöntem meg, majd gyorsan asztalhoz is ültem és nekiláttam.

Közben ment a tv-ben a reggeli híradó, azt figyeltem. Éppen akkor kezdődött az érdekes rész, mikor Marc lassú, álmosan komótos lépteit hallottam lefelé jönni a lépcsőn.

- Hé Marc, gyere, nézd, mit mutatnak a tv-ben! – kiáltottam neki, oda sem pillantva, ráadásul félig tele szájjal. Odacammogott és nekitámaszkodott a széktámlámnak.

- Tegnap egy újabb katasztrófát előztek meg Párizs hősei! Méghozzá egy kibővült csapatról beszélünk! A csata közepén egyszer csak 2 új hős tűnt fel, és segített Katicabogárnak és Fekete Macskának!

Az amatőr felvételeken jól kivehetőek, és hallható az is amint a kérdésre felelnek:

„ - És amúgy ti kik is volnátok?

- Szarvas és Sasmadár a nevünk! ”

- Elképesztő, nem? – nyomtam enyhén könyökömet a fiú oldalába. Halkan felnyögött, majd mosolyogva hozzátette:

- Csodálatos. – kacsintott.

- A mamának be sem fog állni a szája ebben a városban. – nevetett apa, hiszen mind tudjuk, hogy imádja a nagyi az ilyen történeteket. És ez most nem csak mese, hanem az igaz valóság.

Mi is felnevettünk vele, majd mikor Marc is megreggelizett, és megmostuk a fogunkat is, a hátunkra kaptuk a táskákat és indultunk az iskolába. Anya ma reggel már korábban elment, a nagyi még aludt, így csak apától köszöntünk el.

Az úton beszélgettünk, habár elég közel lakunk a sulihoz. Ami meglepett, hogy Marc szinte rögtön egy kérdéssel kezdte.

- Hol jártál tegnap éjjel? - somolygott.

- Honnan veszed, hogy voltam valahol? – vigyorogtam vissza. Mindketten tudtuk, hogy kár tagadni.

- Hé… titokban egy sas erejű szuperhős vagyok, akinek kitűnő a szeme, és a kwamim érzi, hogy a tied merre jár… Előttem nem titkolhatod, hogy kiszöktél.

- Igaz, oké! – emeltem fel megadóan a két kezem. – Nyertél. Sétálni voltam a háztetőkön. Jah és beszéltem Macskával.

- Macskával? Mit keresett ő ott? – lepődött meg.

- Gondolom nyugalmat, mint én. – vontam meg a vállam, majd elvigyorodtam – És megkötöttünk egy fogadást.

- Fogadást? - vesztette el végleg a fonalat.

- Aham, olyasmi. – mosolyogtam tovább sejtelmesen, mire végül feladta, hogy megértse és halkan felnevetett.

- Hát, ha nektek úgy jó.

/Marc

Aznap nem túl sok érdekesség történt velem a suliban. Bementem az osztályterembe és leültem Alice mellé, aki csak akkor vette észre, hogy megérkeztem, mikor megböktem a vállát és köszöntem neki. Éppen nagyon rajzolgatott valamit, még a nyelvét is kidugta közben és folyamatosan vigyorgott.

- Min ügyködsz? – kérdeztem mosolyogva és a nyakamat nyújtogattam, hogy rálássak a kezei közt a lapra.

- Várj, nem nézheted meg, amíg nincs kész! – hessegetett arrébb, majd még pár ceruzavonás után elégedetten emelte fel, s nekem mutatta. – Milyen?

A papíron 2 maszkos szempár csillogott, egyenest az enyémbe meredve. Egyből felismertem Szarvas álarcát, majd egy pillanatnyi habozás után az enyémet is.

- Nagyon jó. – mosolyogtam a lányra.

- A két új hős! Te is láttad őket tegnap?? – csillogott a szeme.

- Még szép! – nevettem fel.

- Olyan bátrak! Tök jó, hogy most már 4 hősünk van! – lelkendezett és megölelte a rajzát. – Mellesleg annak a Sasnak nagyon szép szemei vannak. – mosolyodott el, majd rám sandított. – Kicsit hasonlít a tiedre.

- Az enyémre? Ugyan, miért lenne olyan? – ijedtem meg, és zavarodottan felnevettem. Ő is széles mosolyra húzta a száját és a táskájába mélyesztette a lapot.

- A kék színe miatt. De amúgy csak ugratlak. – nevetett.

- Oké… - mosolyogtam kínosan. A fizika tanárnő mentett meg a pillanattól, mikor belépett.

/Lora

Izgatottan vágódtam Ivan mellé a teremben, majd megböktem az előttem ülő Alyát. Kérdőn, de mosolyogva nézett hátra rám.

- Te is izgulsz, hogy mi lesz a projekt??

- Igen, remélem nem lesz túl nehéz, és nem kell hozzá sokat varrni, az nem az erősségem. – legyintett nevetve, mikor mellé huppant a mindig késő Marinette.

- Hé kislány, ugye felkészültél a gyakorlati feladatra? – mosolygott rá Alya, s én is intettem.

- Sziasztok! Egek, teljesen kiment a fejemből! – csapott a homlokára.

- Én nagyon izgulok, remélem nem lesz túl nehéz, nem vagyok valami ügyes… - motyogtam.

- Dehogynem, ne add fel ilyen könnyen, biztosan ügyes vagy! – bíztatott Marinette, amin elmosolyodtam.

Nem kellett 5 perc, és az osztályfőnökünk már be is lépett az ajtón. Éppen felálltunk volna, mikor intett, hogy maradjunk ülve. Visszahelyezkedtünk és amint letette az asztalára a könyveit, így szólt:

- Jó reggelt gyerekek! Mint már biztosan tudjátok, ma megkapjátok az év első divattervező gyakorlati feladatát! Ez egy csapat munka lesz, 3 fős csapatokkal, amit ti állíthattok össze, de ha nem bírkóztok meg a feladattal, én válogatom össze a tagokat. – mosolygott, egy jól irányzott célzással arra, hogy jobb, ha különösebb herce-hurca és veszekedések nélkül megegyezünk.

- Ezúttal egy nadrágot kell majd terveznetek! Be kell mutatni a vázlatot, ami alapján elkészítitek, a kész darabot és legalább 2-3 fotót róla egy emberen. Ezeket mind külön pontozzuk, és ebből kaptok egy jegyet! Az elkészítés határideje pedig jövő hét péntek lesz! Szünetben írjátok fel erre a lapra, hogy ki melyik csapatban lesz. – rakott egy papírt és tollat az asztal szélére, majd egy krétáért nyúlt. – És most folytassuk az irodalom órát!

***

- Lányok, ugye lesztek velem egy csapatban? – támadtam le az előttem ülőket, mikor megszólalt a csengő és mindenki susmogni kezdett.

- Még szép! – mosolyogtak rám, és odamentünk és felírtuk magunkat. Láttuk, hogy a csapatelosztás szerint Nino és Adrien Alix-szel voltak egy csapatban, ezzel sikeresen elkerülve, hogy Chloé ráakaszkodjon a szőke fiúra. Megfigyeltem, hogy bár őt nem érdekli a lány, folyton rácuppan. Undorító, mennyire nem veszi észre magát. Ha még normálisan közeledne felé, nem zavarna, de ettől felfordul a gyomrom.

Egyébként Chloé Sabrinával és Kimmel volt, a többi csapat Juleka, Rose, Nathaniel, és Ivan, Mylene és Max voltak.

Marinette megkönnyebbülten sóhajtott, mikor megtudta, hogy Adrien és Chloé nem lesznek együtt. Alya elárulta, hogy a lány fülig bele van esve Adrienbe. Ezen nem tudtam nem mosolyogni. Valahogy illettek volna egymáshoz.

Felvettem egy kis tájékoztató lapot az asztalról, amiből kb csak én vettem, és szerintem a tanárnő is csak formaságból nyomtatta ki. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy én, a Németországból haza költözött kis újonc venni fogok egyet belőle! *nevetek*

A lappal a kezemben mentem le a többiekkel az udvarra és leültünk egy padra. Marinette azonnal előkapta a jegyzetfüzetét és hevesen gesztikulálva mutogatta az ötleteit.

- Szerintem így jobban nézne ki, de talán ha ezt meg ezt ötvöznénk… Jaj ez a kedvencem! – mutogatta a rajzokat, és Alya csak nevetve bólogatott. Én is mosolyogtam az orrom alatt, s közben végignéztem a lapomat. A szemem megakadt egy mondaton.

- Lányok, mennyi az esélye annak, hogy fiún kéne bemutatni a ruhát? - néztem fel, mire megálltak a beszélgetésben és meglepetten pislogtak rám.

- Végső soron nem lenne kizárt, de miért? – kérdezte Alya.

- Mert itt azt írja, ez férfi nadrág. – mutattam a lapon a szóban forgó sorra, mire Marinette kivette a kezemből és átolvasta.

- Tényleg azt írja. – mondta, majd észbe kapott – De hiszen a mi csapatunkban nincsen fiú, kin fogjuk lefotózni?? – túrt idegesen hajába és fel alá kezdett mászkálni.

- Én is erre akartam rámutatni… - tettem karba a kezem. Ennyire izgatottak lettünk volna, hogy nem hallottuk meg, mikor a tanárnő ezt az apró részletet közölte?

- Ugyan már, nyugi, valakit csak meg tudunk kérni! – mondta végül Alya és rögtön elkezdtük nézegetni a körülöttünk lévő fiúkat, hogy kit szeretnénk felkérni modellnek. Ekkor ugrott be egy nyilvánvalónak tűnő megoldás.

- Hát persze! Megkérjük az öcsémet és kész! – mosolyogtam diadalmasan. Mindketten egyszerre meredtek rám.

- Neked van öcséd?

- Aham, az alattunk lévő évfolyamba jár. – legyintettem - Biztosan beugrik a kedvünkért.

- Tuti?

- Persze, majd lefizetem sütikkel. – nevettem szórakozottan. Vagy talán inkább egy halom húsos pogácsával Cuddynek. – futott át az agyamon és ettől még jobban mosolyogtam.

- Oké, akkor gondolkodhatunk tovább a feladaton! – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Marinette és már néztük is tovább egymás rajzait.

/Marc

Az órák nyugalmasan teltek, szünetekben pedig Alice-szel beszélgettem. Mikor az udvaron ücsörögtem, és vártam, hogy visszaérjen a mosdóból, szemeimmel a nővéremet kerestem. Néhány lány társaságában pillantottam meg. Az egyiküket felismertem, ő volt az, aki tegnap videózta az első csatánkat. A másik lányt szerintem még nem ismertem, de mégis volt benne valami… valami nagyon ismerős. Nem tudtam rájönni mi az, de tudtam, hogy nem véletlen, hogy felfigyeltem rá.

- Hehe… Ki szervezett találkozót? - kuncogott a kabátom egy zsebéből kilesve Cuddy. Alig hallhatóan beszéltem hozzá:

- Miről beszélsz?

- Semmi, semmi… - mosolygott és visszabújt.

Nem tudtam mit gondoljak, de egy biztos volt… szemmel fogom tartani azt a különös lányt, míg rá nem jövök, mi ez az érzés.

/Lora

Ma a két új barátnőmmel mentem haza, és fel is jöttek hozzánk, hogy tovább vitassuk a közös munkánk részleteit. Csak a mamánk volt otthon, Marc azt mondta ne várjam meg, mert Alice belelkesült a szuperhősöktől és meg akart mutatni neki valami szobrot. Nem ellenkeztem, és szóltam a mamának is.

Kedvesen felinvitált minket az emeletre és biztosított róla, hogy egy fél óra múlva lesz palacsinta. A mama mindig csak akkor sütött-főzött, ha vendégek voltak.

- Wow, ez a szobád? – léptek be a lányok a szobám küszöbén és körbenéztek. Behajtottam magunk mögött az ajtót, és figyeltem, ahogy nézelődnek és vizsgálódnak.

- Igen, csak az enyém. – mosolyogtam. Marinette a falamon lévő rajzokat szemlélte, míg Alya a polcokat vette célba.

- Ú, ez a könyv nekem is megvan! – mosolygott a barna hajú lány és felmutatta.

- Az az egyik kedvencem. – helyeseltem és a táskámat a helyére dobtam, majd papírt és ceruzát kerestem elő.

- Nagyon jól rajzolsz, Lora! – mondta végre Marinette – Szerintem neked kéne rajzolni a feladathoz a terveket.

- Áh, annyira nem vagyok jó… - legyintettem és a laptopommal az ágyra telepedtem, ők meg mellém.

- Dehogynem, az enyémeknél jobb. – felelte még, majd böngészni kezdtünk a neten. Először zenét tettem be, mert azzal jobban megy a munka. Mind imádjuk Jagged Stone számait, így hát tőle hallgattunk meg párat. Persze ez azt jelentette, hogy az első fél órában csak dúdoltunk, énekeltünk, bohóckodtunk, és pár firkát kreáltunk. Nem sokat haladtunk, viszont legalább jól szórakoztunk, ami nekem már félsiker. Boldog voltam, hogy úgy érezhettem, máris van két jó barátnőm.

- Lora, készen van az uzsonna! – kiáltott fel a nagyi, mire lekapcsoltam a zenét, hogy visszakiáltsak neki. Persze ennek az éppen nagyban éneklő Alya nem annyira örült.

- Hé! – tette csípőre a kezét.

- Bocsi, hogy megzavarom a koncertedet, de mennünk kéne enni. – vontam meg mosolyogva a vállam.

- Nyugi, nem most hallottuk énekelni utoljára. – kuncogott Marinette.

- Ebben biztos is lehetsz, kislány!

Lementünk és az asztalon ott gőzölgött egy tányérnyi, hatalmasra felpúpozott halom palacsinta!

- Hm, nagyon jól néz ki!! – nyaltuk mind a szánkat, mire odaperdültem a konyhaszekrényeinkhez és elővettem tányérokat, majd pillanatok alatt ugrottam oda az asztalhoz és letettem őket rá.

- Mivel kéritek? – mosolyogtam és megint a konyhapult előtt termettem. A nagyim felnevetett.

- Te aztán gyors vagy! – mosolygott Marinette.

- És jó ruganyosan lépkedsz – tette hozzá Alya - Akár egy táncos.

- Végső soron jártam táncolni. – tettem le végül mindent, amink volt a palacsintába az asztal közepére. Volt kakaópor, fahéj, nutella, de persze porcukor, egy kis puding, és a nagyi még túrós tölteléket is kevert nekünk.

Jártam táncolni ugyan, de inkább kötném ezt a mozgást Ramurre titkához… - jegyeztem meg magamban, s elmosolyodtam, mikor egy pillanatra belebújtam a szekrénybe négy pohárért.

Végre leültünk és nekikezdtünk enni. A negyedik terítéket a nagyinak tettem oda, de ő egyre csak azt mondogatta, hogy nekünk csinálta az ételt, nem hogy ő egye meg.

- Pedig ilyen finomat azóta nem ettem, hogy anyukám kitalált egy új pitereceptet! – mosolygott a kissé szeplős, fekete hajú lány. Közben kiderült, hogy az ő családjáé az a cukrászda, ami innen nem messze van a sarkon, és amit anya annyira dicsér, mióta ide költöztünk. Minden reggel ott vesz magának péksüteményt tízóraira.

- Ugyan, nem kell hízelegni, elég, ha annyit megesztek, amennyit csak kívántok! - legyintett a nagyi és mosolyogva elkezdett mosogatni.

Éppen a harmadik palacsintát töltöttem meg nutellával (az a kedvencem!!), mikor kattant a zár, majd nyílt az ajtó, és a testvérem lépett be rajta fáradtan.

- Sziasztok! – kiáltott be a szobába, és amint levette a cipőjét, odajött hozzánk. Kissé talán meglepődött a lányokon, de aztán intett nekik.

- Salut! – mosolyodott aztán el, és mi is kórusban köszöntünk neki. Egyik kezemmel a mellettem lévő üres székre böktem.

- Gyere, egyél velünk palacsintát!

- A nagyi csinálta? – kérdezte, miközben leült és máris nekikezdett megtölteni egyet.

- Igen, és isteni! – helyeselt csokis szájjal Alya, amin mind nevettünk.

- Most mi van?

/Marc

Miután a tömérdek palacsintából a pár maradék szemet betettük a hűtőbe, és segítettünk elmosogatni, ismét az emeletre indultunk. Lora már felfelé menet elkezdett nekem magyarázni valamit a feladatukról, meg hogy csoportban kell csinálni, és valami olyasmit is említett, hogy kéne egy srác, akin lefotóznak valami nadrágot.

Ami azt illeti, kevéssé figyeltem most a nővéremre, mert az kötött le, hogy az előttem sétáló fekete hajú lányt figyeltem. Egész nap azon törtem a fejemet, mi olyan nagyon furcsa benne. És csakis azért nem jöttem rá, mert rosszul néztem a dolgokat! Éreztem, hogy közel járok a megoldáshoz, mikor Lora hangja zavart fel a lépcső tetején a mélázásból.

- Szóval elvállalnád? – nézett rám könyörgő szemekkel, de nekem teljesen kiesett, mit mondott előtte.

- Bocsi, elismételnéd, hogy mit kéne csinálnom? – kérdeztem vissza. Csak sóhajtott egyet.

- Csak annyi a dolgod, hogy felveszed a ruhát, amit 3-an csinálunk, és mi lefotózunk benne párszor.

- Szóval én leszek a modell? – mosolyodtam el. Valamiért szórakoztatott, furcsa gondolat volt.

- Úgy valahogy.  – mosolygott. A másik két lány is minket figyelt, várták, mit mondok.

Csakhogy bennem egy pillanatra felébredt a kissé undokoskodó testvér, talán a túlzott figyelemtől, nem tudom.

- Kapok valamit cserébe? – tettem vigyorogva karba a kezemet. Lora megforgatta a szemét, miszerint jobb lett volna, ha ez nem most jön rám.

- Egy hétig annyi sonkás pogácsát csinálok neked, amennyit akarsz!

- Három.

- Kettő, annál több, biztosan nem. – tette karba a kezét. Ez a végső ajánlat volt.

- Megegyeztünk. - bólintottam rá és formaságból kezet fogtunk.

- Köszi, Marc! – mosolyodott el Marinette és Alya is a testvérem szobájának ajtajában.

- De ugye egyelőre nem kellek? Mert lepihennék, Alice az egész parkon átrángatott. – sóhajtottam fáradtan.

- Nem, majd szólok, de még jó pár napig csak maximum méreteket veszünk! – mosolygott és intett a barátnőinek, hogy menjenek be a szobájába.

- Ha kell valami, majd kopogok a falon. – kacsintott. Egyébként ez egy bevált módszer volt, az egyetlen jelzés, amire mindig felfigyeltünk, mindegyik házban, ahol laktunk.

Bólintottam, ám mikor hátat fordítottak nekem, és a két vendégünk bement szobába bevillant valami. Végre rájöttem, mi zavarta annyira a szememet! Marinette haja. Hátulról. Kiköpött Katica!! Te jó ég, tényleg ő az, kétség sem fér már hozzá!

Egek, előbb is észrevehettem volna! – csaptam a homlokomra gondolatban. Bár a többiek sem jöttek rá. Mégis hogy nem veszik észre? Talán ennyit számít Cuddy ereje? Úgy megszoktam volna a varázslatát, hogy már a maszkja nélkül is tisztábban lát a szemem?

Halványan elmosolyodtam a felismeréstől, majd megfogtam az éppen távozni készülő Lora karját, és visszahúztam.

- Marc, mi a baj? – nézett rám értetlenül. Én csak vigyorogtam, és ennyit súgtam neki:

- Nem is mondtad, hogy Katica az osztálytársad!

5 - Ismerkedés egy csipkelődő hőssel

/Lora

- Ramurre!! – nyavajogtam este az íróasztalomnál ülve - Tudnál halkabban ropogtatni, nem hallom a gondolataimat! – mordultam rá már sokadszorra, mert házit kellett volna írnom, de ő mellettem ette a répát. Bár igazából nem sokszor zavar, ha mellettem eszik, most csak nyűgösebb voltam az átlagosnál…

- Mi a baj Lora, morcosnak tűnsz… ? – tette le a répát és az előttem heverő papírra csücsült. – Baj van?

- Igen, vagyis nem, vagyis nem tudom, csak nyűgös vagyok kicsit… - tettem le sóhajtva a ceruzámat. – Talán csak hiányzik, hogy ma nem tudtam kimenni az erdőbe…

- Ezt megértem, én sem szeretek sokat a 4 fal között lenni. – mosolyodott el és felreppent. – Mit szólnál egy kis sétához odakint? – kacsintott kajánul.

- Hát, igazából…- gondolkodtam el, mert még volt házim bőven, és későre járt, odakint sötét volt, de egyben nagyon hívogatott is a kinti hűs levegő gondolata. A kis szarvas kwami tudta, hogy a lelkem mélyén nem vágyom másra, mint kimenni ebből a fülledt szobából.

- Gyere, nem lesz baj! – mondta és gyorsan befalta a maradék répáját. – Mehetünk!

- Na rendben… - álltam fel mosolyogva és lekapcsoltam a villanyokat, mintha már aludnék. Kimentem az erkélyre és átváltoztam, majd átugrottam egy másik háztetőre és aztán egyiket a másik követte.

Átsuhantam Párizs házainak tetején, egészen míg egy olyanhoz nem értem, amelytől már csak egy tér választott el a kivilágított Eiffel toronytól. Magamba szívtam a hűs éjszakai levegőt és felnéztem az égre. A csillagok olyan gyönyörűen ragyogtak, hogy elmosolyodtam.

- Itt olyan nyugalom van, pedig nem kicsi város… - sóhajtottam és fázósan karba tettem a kezemet, hogy védjem magamat a hideg szellőtől.

Ahogyan így figyeltem a fényeket és az alattam elrobogó autók hangjait, valami ismerős nesz ütötte meg a fülemet. Olyan puha léptek akár egy kóbor macskáé. Odafordítottam a fejemet, és az egyik szomszédos ház tetejének szélén ülve láttam meg az alakot. Fekete Macska volt az. Szarvas füleim innen hallották, mekkorát sóhajtott.

Furcsállóan néztem a fekete árny felé, majd gondoltam egyet és átugrottam mellé a házra. Halkan léptem oda mellé, mire meglepetten felnézett.

- Mi járatban errefelé, kóbor cica? – mosolyogtam rá.

- Oh, szia Szarvas. Csak egy kicsit kiszellőztetem fejem, ennyi az egész… - nézett rám, de most nem csillogott úgy az a vidám szeme, mint a korábbi csatánk közben.

- Leülhetek? – kérdeztem habozva, mire biccentett és mellé telepedtem. A lábaimat lelógattam a ház széléről, akárcsak ő.

- És te miért vagy itt? – kérdezett.

- Nem bírom a bezártságot. – mosolyogtam rá halványan. – Hozzászoktam, hogy sokat járok a természetben. Itt nem igazán vannak erdők, meg ilyenek.

- Hát azok nincsenek. De akkor gondolom, nem vagy ide valósi.

- Ami azt illeti, nem túl régen költöztünk ide. – kuncogtam. – Ti Katicával mióta vagytok itt szuperhősök?

- Hát én egész életemben itt éltem, de hős csak körülbelül másfél éve vagyok.

- Én is kb egy éve vagyok hős. – biccentettem – Csak eddig nem volt szükség rám, úgy igazán.

- Azért jól ment ma. – kacsintott.

- Köszi, ti is ügyesek vagytok. – ütöttem gyengén vállba.

- De amúgy mi ez az egész akumás dolog? – próbáltam informálódni.

- Halálfej, aki valószínűleg szintén egy amulett tulajdonosa, valamiért nagyon meg akarja szerezni a talizmánjainkat. Ha valakinek a városban nagyon rossz kedve van, összetört, vagy dühös, akkor rá küld egy akumát, és az megfertőzi és ad neki szupererőt, hogy megbüntesse azt, aki miatt dühös. Csak aztán szerezzék meg neki a talizmánunk Katicáéval. – magyarázta el.

- És miért kell az neki? A mienket is meg akarná szerezni? – ijedtem meg.

- Nem tudom, és azt sem tudom. Majd talán kiderül. – mosolyodott el.

- Gondolom, vigyáztok akkor a talizmánokra, meg egymásra.

- Igen, ha veszélyes, mindig igyekszem megvédeni őt, persze emiatt sokszor kerülök én bajba. – nevetett fel halkan – De inkább én, mint ő. Feláldozhatóbb vagyok. – a mosolya némileg fájdalmas és lemondó volt.

- Azt hiszem, te egy nagyszerű hős vagy Macska. – tettem a vállára a kezem elismerően. – És ezt biztosan Katica is tudja. Ha nem is mondja.

- Köszi, de hogy Katica mit gondol, és mit nem, arról fogalmam sincs… - sóhajtott egyet. – Bárcsak ismerném őt az igazi valójában…

- Nah, álljunk meg egy szóra… - néztem meglepetten a zöld szemeibe, amik olyan ismerősek voltak – Nem tudod, hogy ki ő az álarca nélkül???

- Nem… titokban kell tartanunk, ez a szabály, neked nem mondta a kwamid? – mondta és most ő lepődött meg.

- De mondta, de ha már másfél éve együtt harcoltok, akkor azt hittem ismeritek egymás civil énjét. – ráncoltam némileg a szemöldököm.

- Én felfedném magam előtte, ha engedné, és érezném, hogy bízik bennem, de ő nagyon tartja magát ehhez a bugyuta szabályhoz… - szorította ökölbe a kezét.

- Értem… - fordultam a város felé.
Hosszan, némán ültünk egymás mellett és hallgattuk a város zajait, közben elgondolkodva. Végül Macska szinte suttogó hangon szólalt meg:

- Te tudod, hogy ki Sas, igaz?

Rá pillantottam, mert nem tudtam, hogy mit mondhatok el neki és mit nem. De azután nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem, megbízhatok Macskában.

- Igen, jól ismerem őt. – mosolyogtam rá. Halványan mosolyra húzta ő is a száját, és előre fordította a tekintetét. Nem tett fel kínos kérdéseket, ennyivel megelégedett. Ezért pedig hálás voltam.

Mindemellett volt a fiúban valami rém ismerős… Valami meg határozhatatlanul, de egészen biztosan ismerős. A vonásaiban és a mosolyában… De rövid agyalás után feladtam ezt.

- Egyébként… - kezdte, amivel felébresztett a gondolkodásból és rá néztem.

- Igen?

- Ne hidd, hogy győztél. – mosolygott pajkosan. Megint olyan vidáman és játékosan, vakmerően, mint legutóbb.

- Mire gondolsz? – mosolyodtam én is el.

- Tied volt az utolsó szó a vicceknél, de jegyezd meg, hogy én vagyok a szóviccek egyetlen hőse.

- Azt majd meglátjuk, bajtárs! – nevettem fel – Még nem ismersz engem. De ezt vegyem egy kihívásnak?

- Veheted annak. Én versenyezni fogok.

- Oké. De csak csatán kívül! – kötöttem ki.

- Oké, tőlem! – nevetett és felállt. Felkeltem én is, és csípőre tettem a kezemet.

- És honnan tudjuk, hogy ki győzött? – vigyorogtam.

- Hogy a másik feladja, és azt mondja: Macska, te vagy a szóviccek királya!

- Nagyon vicces, te HumorHerold! – nevettem.

- Tudom. – húzta ki magát. – Egy futóverseny a Louvreig? Aztán mindenki amerre dolga van.

- Rendben, úgyis le kell vezetnem a feszültséget. – ropogtattam ki az elgémberedett tagjaimat és beálltunk egymás mellé rajtoló pózba.

- Vigyázz! – kezdte és a szeme sarkából merészen rám vigyorgott, még ha ebből keveset is lehetett látni a félhomályban. Bár én már akkor szinte biztos voltam, hogy ő sokkal jobban lát engem, mint én őt.

- Kész! – feleltem és előre fordultam.

- Rajt!! – mondta hirtelen és elfutott. Kissé átverve éreztem magamat, mert hamarabb rajtolt, mint gondoltam, de azonnal utána rohantam, és sec-perc alatt beértem. Hiába, a szarvasok gyorsak.

Elfutottunk a háztetőkön át a Louvre-ig, egyszer körbe, aztán csak intettünk egymásnak és két külön irányba futottunk el. Macska a botjával elugrált, én meg csak abban bíztam, hogy tudok akkorát szökkenni, hogy elérjem a következő, távol eső házat.

Otthon persze még be kellett fejeznem egy kémia leckét, de ezután a kis felfrissülés után már sokkal könnyebben ment. Ramurre megevett egy répát a csomagból, amit felcsempésztem neki vacsora után a konyhából, és a maradékot az ágy alá rejtettem, aztán a házi után rögtön befeküdtem az ágyamba.

A takaró hűvös puhasága igazi áldás volt a bőrömnek, így éjfél környékén. Ramurre a hasamra telepedett, és szinte azonnal elaludt. Hallgattam a szuszogását, míg végül én is el nem szundítottam.

Így ismertem hát meg Macskát közelebbről, és lett ő az idők során az egyik legjobb fiú barátom. Azt hiszem, mi sosem fogunk leállni egymás szívatásával, és a versengéssel.

4 - Két új hős színre lép

Sziasztok!

Eberek, ne tudjátok meg, mennyire szégyellem magam, hogy így lemaradtam :(( Egy harcjelenetet át kellett írni, mert szerintem borzalmas volt (nem erősségeim a logikai részek), és nem tudtam mi legyen helyette, szóval csak húztam... Ne haragudjatok! Most már talán visszatérek a "hetente kiteszek egy részt" rendszeremhez, hiszen a következő részek közül már megvan egy pár. Szóval... Nem szaporítom a szót, jó olvasást :)

/Lora

Siettünk is ki a harctérre, ahol egy bűvész ruházatú ember egy pálcával mindenkit oroszlánná és hasonló állatokká varázsolt, amiket aztán a szuperhősökre uszított.

Fekete Macska a botjával próbált vissza tartani egy oroszlánt és egy tigrist, míg Katica a férfi pálcáját próbálta elvenni. Eléggé sikertelenül, ami azt illeti.

Mi magunk az iskola tetején állva mértük fel a helyzetet. Észrevétlenül, míg az utcán egy lány fel nem kiáltott:

- Nézzétek!! – mutatott felénk a telefonját a kezében tartó lány. De hiszen ez Alya! Hát persze, az egyik szünetben beszélgettünk vele és Marinettel és mondta, hogy blogja van a szuperhősökről. Ennyit a meglepetés erejéről.

- Sas, én megfékezem a két nagymacskát, te pedig hozd ki onnan a fekete cicust, oké? – néztem a tesómra.

- Rajta vagyok! – tárta szét a szárnyait és játszi könnyedséggel rugaszkodott a levegőbe.

Egy szaltóval Macska és a két állat közé ugrottam és állathangon vicsorogtam rájuk, a mögöttem álló fekete ruhás hős legnagyobb meglepetésére.

- El innen!! – jelentette a morgás. A két nagymacska értetlenül összenézett, majd még jobban acsarkodtak és egyszerűen nekem ugrottak. Két kezemmel egy-egy állat mellkasát támasztottam, és gyakorlatilag így tartottam őket magam előtt, félig a levegőben.

- Menj Macska! – néztem hátra az értetlenül engem bámuló fiúra.

- Köszi! – mosolyodott el és esetlenül kiugrott onnan, ahol Sas elkapta, mielőtt még a szemközti háznak esett volna.

Mikor elengedte, Macska szaltózott egyet a levegőben, és macskaülés szerű guggoló pózban ért földet az ellenségünk előtt.

- Csak ennyi telik tőled? – vigyorodott el a fiú, a farokként szolgáló övét játékosan mozgatva, majd ismét elő húzta a botját. Nekiugrott, és próbált segíteni Katicának, miközben Sas felemelte az én két ellenfelemet és egyszerűen bezárta őket egy buszba.

- Szarvas, olyan fura annak a férfiak a kalapja, valami feketeség szivárog belőle! – mondta Sas, mikor visszarepült értem és együtt siettünk Katicáékhoz.

- Én semmit sem látok! – jelentettem ki, és mikor megálltam Katica mellett, a derekamhoz nyúltam. Egy olyan védő öv szerűség volt rajtam hátul, amit ha rátettem a kezemre, az ráfonódott és ki tudtam belőle nyitni egy egész pajzsot! Ebben volt minden kütyüm, ami a harchoz kellhet.

- Ti új hősök vagytok? – nézett rám a jojóját pörgetve a lány.

- Igen, segíteni jöttünk! – mosolyogtam rá – Mi ez az egész, mit kellene tennünk?

- Azt az embert megszállta egy akuma, egy kis fekete-lila pillangó!

- Össze kell törni a tárgyat, amiben van, és Katica megtisztítja, nem nagy dolog. – tette a vállára a botját Macska, és épphogy elugrott egy támadás elől.

- Szóval egy fekete lepkét keresünk? – szállt le Katica másik oldalán Sas. – Sosem láttam még olyan akumát, vagy mit, de szerintem a cilinderében van.

- Miből gondolod? – nézett rá Katica.

- Bízz bennem, Sas szemem van! – kacsintott ránk.

- Rendben, segítsetek elvenni tőle! – mondta és a jojójával közvetlenül a gonosz mellé ugrott, közben a varázspálca átváltoztató sugarait kerülgetve.

Sas kissé bizonytalanul, de a háta mögül elővett egy kis zsebkés szerűséget, amelyet aztán szétnyitott egy nagy lándzsává.

- Majd én elkapom! – húzta össze a szemét, miszerint most összpontosít, és felrepült. Olyan magasra repült, hogy nem is láttam már rendesen a nap miatt.

- Most mit csinál? – gondolkodtam el, majd az arcom elé kaptam a pajzsomat, mert majdnem eltalált egy sugár.

- Vigyázzatok! – kiáltottam és én is beszálltam. Próbálkozásunk közben azon kaptuk magunkat, hogy egyre több olyan dolog van körülöttünk, mint például cirkuszi ágyúk, bohócok, elefántok, meg egy rakás hófehér galamb, amitől semmit nem láttam, mert nekem repültek.

- Repüljetek az Eiffel toronyhoz, ott sok morzsa van! – ajánlottam és kivételesen valaki hallgatott is rám, mert az összes madár elrepült.

- Mi ez a hang? – néztünk fel az égre, és megpillantottunk egy villámgyorsan zuhanó kis pontot a levegőben. Sas volt az zuhanó repülésben, és egy pillanat alatt az akumatizált ember előtt termett, majd a cilinderért nyúlt. A pechje az volt, hogy nekiment a galamboknak, így lelassult és a pasas észrevette. Számított rá, és bűvész lévén, ahogy levette a fejéről a kalapot, egy nyúl ugrott ki belőle, testvérem pedig csak azt kapta el. Pedig tényleg majdnem megvolt! Elégedetlenül ciccegtem fel.

Arra néztem hátra, hogy Katica az ég felé dobja a jojóját és azt kiáltja:

- Szerencse talizmán!

Azután pedig a kezébe hullott egy feltekert zsineg. Furcsállva néztem rá, és éppen érezni véltem a fejem felett a kis kérdőjelet, mikor ő már mindent tudóan felpillantott.

- Sas, segíts nekem! Ti tudnátok fedezni? – nézett aztán rám és Macskára. Egyszerre bólintottunk, az ő arcán egy enyhén önelégült mosoly terült el.

Katica felpattant és Sasmadárral együtt megindultak valamerre. Közben mi voltunk a figyelem elterelés.

- Kész vagy? – vigyorgott rám. Én is elmosolyodtam.

- De még mennyire!

Azzal el is rajtoltunk és ketten két irányból indultunk a falakon futva! Ide-oda cikáztunk és védtük magunkat a lövéseivel szemben, miközben a gonosz háta mögött Katica a zsinór végére felkötözte a testvérem fegyverét, és azt Sas gyorsan fel is kapta. Kinyitotta a kést lándzsa formájába és a gonosz felé dobta. Ő valami kellék tükörben észrevette és hárította, de öcsém a zsinór segítségével mégis meg tudta úgy rántani, hogy a hegye belefúródott a cilinderbe. Végül elkapták róla és Katica szétszakította.

A kalapból egy fekete lepke repült ki, és az ég felé igyekezett, hogy minél messzebbre jusson tőlünk. Katica utána futott, felugrott az egyik elefánt hátára, onnan pedig a levegőben elkapta a jojójával a lepkét. Mikor földet ért és felállt a jojójára bökött, és az kiengedte a pillangót, méghozzá immáron sárgásfehér színben.

- Viszlát, kis pillangó! – intett neki, majd feldobta a jojójától kapott tárgyat és körülöttünk minden és mindenki visszaváltozott.

- Szép munka volt! – tartotta az öklét Macska és hát ők ököl pacsiztak, mi meg kicsit arrébb szintén összeütöttük a tenyerünket.

- Tőletek is várnék ám pacsit! – vigyorgott Macska és még mindig tartotta a kezét. Elmosolyodtunk és nagy nehezen belecsaptunk egyszerre mind a 4-en xd

- Azta, már 4 szuperhőse van Párizsnak!! – videózott még mindig Alya, és a körülöttünk álló emberek éljeneztek. Szóval ilyen érzés… Mikor hivatásos hős vagy.

- Jól van, uram? – segítette fel közben Katica az azelőtt még gonosz férfit, aki mostmár civil ruhában volt és esdeklően nézett ránk.

- Ne haragudjatok, nem akartam senkit bántani!

- Semmi baj nem történt uram! – mosolyogtunk rá.

- És amúgy ti kik is volnátok? – néztek ránk az emberek, bele értve Katicát és Macskát. Összenéztünk Marccal és elmosolyodtunk.

- Szarvas és Sasmadár a nevünk. – feleltem, mikor észrevettem, hogy a hajpántomon lévő virág „hervadni” kezd. Már csak 2 percem volt eltűnni.

- Bocsi, de nem maradhatok! – tettem el a páncélkesztyűmet a hátamra.

- Ilyen hamar lemerülsz, hiszen nem is használtad az erődet? – nézett rám furcsállóan Katica.

- Hosszú történet, az én talizmánom kicsit más, mint a tietek… - mondtam vigyorogva.

- Talán szarvas bőrből készült? – kuncogott Macska. Ha-ha, nagyon vicces srác…

- Csak vigyázz a nyelvedre, nehogy elvigye a cica. – kacsintottam rá, mire elkomolyodott az arca. Majd ismét mosolyogni kezdett.

- Ügyes. – nézett elismerően, s csipogni kezdett a talizmánom.

- Na sziasztok, még találkozunk, úgy hiszem! – intettem és mindannyian elrohantunk.

Marccal az iskola mellett találkoztunk, ahol a táskáinkat hagytuk. Az öcsikém teljesen el volt ragadtatva az akciónktól, ahogyan én is.

- Láttad, hogy repültem, csak így huss, és hogy lekaptam róla a kalapot!! – mutogatott lelkesen.

- Igen, nah és én milyen voltam, jól feltartottam azokat a vadállatokat, nem? – nevettem, és közben megindultunk hazafelé.

- Mindketten nagyon ügyesek voltatok! – kukucskált ki a táskánkból a két kwami. – Gratulálunk az első bevetéshez!

- Köszi! – vigyorogtam és megvakargattam Ramurre feje búbját.

- Az egyik oldalzsebben van egy kis húsos pogácsa! – mondta Marc, és Cuddy azonnal el is merült a táskában, hogy megkeresse.

- És répa van? – nézett rám a kis szarvas reménykedve.

- Otthon kapsz! – feleltem kedvesen.

- Tényleg Lora, képzeld, találkoztam Alicel! – újságolta aztán az öcsém.

- Akivel kiskorotokban együtt játszottatok? – mosolyodtam el.

- Igen, és most az osztálytársam! Hát nem szuper? – vigyorgott.

- De igen, az. – mosolyogtam én is.

- Neked hogy ment az iskola, meg a beilleszkedés? – mentünk át az úton.

- Jól, van két lány, akikkel máris egészen jóban vagyok, de egy másik máris megjegyzést tett a ruháimra. – forgattam meg a szemem – A polgármester lánya, mit várhatnék tőle?

- Chloéra gondolsz? – lepődött meg.

- Igen, honnan tudod?

- A mögöttem ülő srácok arról dumáltak órán, hogy milyen jól néz ki. – nevetett. Belőlem is kitört a röhögés.

- Aha, igazán ideális partner! – fogtam a számat, hogy ne legyek túl hangos. – De ha azt mered mondani, hogy neked bejön, akkor kitagadlak.

- Isten ments! – kérte ki magának, mire úgy simogattam meg a fejét, hogy ezzel teljesen összekócoltam azt a csöppnyi haját.

- Nah azért öcskös! – nevettem, és előkerestem a kulcsomat, hogy bejussunk az új lakásunkba.