2 - Új város, új élet

Ma végre megérkeztünk Párizsba!! Mikor kinyitottam reggel a szemeimet, a kocsi ablakán kinézve (aminek egyébként alvás közben nekidőlt a fejem) már látszott az Eiffel torony. Nyújtózkodva figyeltem a körülöttünk kavargó sok autót és turista buszt, amin aztán elmosolyodtam. Ragyogón sütött a nap, valami mágikus csodára felkészítve minket.

- Végre itt vagyunk, Lora!! – rázta meg a karomat Marc izgatottan. A szemében csillogott a boldogság.

- Látom már mindenki felébredt. – nézett hátra mosolyogva apa. – Akkor bekapcsolok valami jó kis zenét, míg oda nem érünk! – nyomta meg a lejátszó gombját és azonnal szólni kezdett a zene. Hamarosan azonban bedugult a főút és megállni kényszerültünk. A nagyim viszont most is feldobta a hangulatot, méghozzá azzal, hogy dúdolta a dalt, amit éppen hallgattunk. Nem kellett sok idő, és mindannyian énekeltük. Mienk volt az egyetlen, a forró napsütésben a dugóban ácsorgó autó, amelyből vidámság hangjai szűrődtek ki. Azt hiszem, nem is kívánhatnék jobb családot magam köré.

Mikor végre elhárult a közlekedési dugulás, és megtaláltuk a házunkat, már rögtön rohantunk is befelé. Egy emeletes lakást vettek anyáék, ami teljesen egybe volt építve a többi házzal, de nem lépcsőházanként voltak a lakások, hanem mintha kertes ház lenne, csak hát... udvar nélkül. Viszont mindkét oldalon voltak erkélyek. Marc-kal az emeletet kaptuk, míg anyáék a földszinten alakítottak ki maguknak egy hálószobát és egy dolgozószobát. A nagyi szintén az emeleten volt velünk, egy 3. szobában. Még nem volt szétpakolva a sok bútor, csak a leendő nappali közepére volt feltornyozva az összes. Persze azonnal körberohantuk az egész házat, szobától szobáig, ablaktól ablakig mindent megnéztünk. Nekem akkor is az én szobám tetszett a legjobban. Kicsi, de kényelmes, és elég tágas egy magam fajta lánynak. A falak halvány zöldek voltak, míg a padlót egy bordó színű, halványsárga mintás padlószőnyeg borította. És még egy saját erkélyem is volt, ami fölé azóta kitettünk egy kis napellenző leplet, amit direkt ilyen ablakokra gyártanak. Kivittem egy széket és azóta néha órákat töltök azzal, hogy ott ülök, és bámulom Párizst, és az éppen szemben álló Eiffel tornyot.

- Hahó szomszéd! – integetett a másik erkélyről az öcsém. Odapillantottam, majd elmosolyodtam, ahogyan visszajutottam az előre szaladt gondolataimból a valóságba.

- Helló, nincs kedve később körül nézni egy kicsit a városban, uram? – nevettem rá a fiúra.

- De még mennyire, hogy van! – mosolygott, s láttam az inge alól kileső Cuddy-t.

Hamar neki is láttunk a berendezkedésnek, és estére nagyjából be is tudtuk fejezni… Nagyjából. Az ágyak a helyükön voltak, a könyvespolcom és a laptopom is helyet kapott az asztalon. A nappali teljesen késznek látszott, össze is jártuk földes cipőkkel a padlót, szóval egyből úgy nézett ki, mintha mindig is itt laktunk volna.

Ramurre segített kitenni a falamra az összes plakátot, amik többnyire különleges állatokat, néhány rajzomat és a kedvenc francia zenészemet ábrázolták. Azt hallottam Jagged Stone sokat jár erre, bárcsak egyszer én is láthatnám! Nem mintha apu helyeselné, hogy az ő zenéjét hallgatom.

- Tudod, kezdek kicsit aggódni érted Lora, 16 éves vagy, és biztosan egy srác sem tetszik?? – ült az íróasztalomon a kifáradt kwami.

- Nem azt mondtam, hogy még sosem tetszett senki. Csak egyszerűen nem akarok ilyesmivel foglalkozni. Túl sok szerelmes történetet olvastam már. - mosolyogtam - Egyébként is, nem késtem el semmivel! Végül is Párizs a szerelem városa. – raktam ki a falra az utolsó rajzomat egy gímszarvasról egy kacsintás kíséretében.

- Na, kész! – vágtam elégedett fejet.

- Kicsit sem lesz feltűnő, hogy ki a szuperhős alteregód, ha kiposztolod vele a faladat… - sóhajtott, de hamar el is bújt, mert nyílt az ajtóm.

- Ha készen vagy kicsim, gyere le enni! - mosolygott anyu és lement.

- Oké, mindjárt megyek! – feleltem és elpakoltam a cellux fecniket meg az ollót. Úgy keresgéltem az ágyam alá besuvasztott dobozban a kedvenc könyvemet, amit oda dugtam, hogy észre sem vettem, mikor a nagyim bejött a szobába, csak mikor megszólított.

- Keresel valamit? – kérdezett, mire megijedtem és feltérdeltem.

- Nem, csak elpakoltam! – nevettem és felálltam.

- Csak azt szerettem volna kérdezni, kisunokám, hogy te is hallottad-e, hogy mikről beszélnek az itteniek? – mosolygott sejtelmesen a szemüvege alatt.

- A szuperhős történetekre gondolsz? – mosolyodtam én is el.

- Igen. Látod kislányom, mégsem olyan nagy bolond a te nagymamád! - nevetett.

- Hát majd szeretném én látni azokat a hősöket! – mondtam, s közben éreztem, hogy a pulóverem alatt bújkáló Ramurre kuncogni kezd.

- Na, akkor eszünk?

***

Semmi sem koronázhatta volna meg jobban a napomat, mint egy kis éjszakai titkos kaland a város utcáin.

Mikor anyuéknak jóccakát kívántunk, és mindenki biztosan és jól hallhatóan aludt már, lábujjhegyre emelkedve léptem az ajtómhoz.

- Nagyon rossz egy lány vagy… - ingatta Ramurre vigyorogva a fejét, miközben a párnáimat a takaróm alá rejtettem, mintha ott aludnék.

- Ssst! – pisszegtem le a mutató ujjamat a szám elé tartva, majd a lehető leghalkabban nyitottam és zártam az erkély ajtót magam mögött. A friss éjszakai levegő megcsapta az arcomat és összeborzolta a hajamat.

- Nos, itt az ideje kicsit körül nézni! Ramurre, Agancsot fel! – mondtam és ő még mosolyogva biccentett egyet, s már át is változtam. Hirtelen annyival élesebb lett minden utcazaj.

- Nah végre, percek óta várlak! – ugrott a korlátra Sas, vagyis a testvérem szuperhős énje, és ott játszi könnyedséggel meg is kapaszkodott a lábán lévő nagy karmokkal.

- Jössz?

- Még szép! – mosolyogtam és bele kapaszkodtam a lábaiba, miközben ő felrepült és letett egy lapos háztetőn. Ő repült, míg én futottam, s ugráltam a házak tetején. Mindenhol körbe néztünk a kivilágított, mégis kellemesen sötét utcákon. Párizs tényleg nagyon szép hely. Az Eiffel torony, ami még otthonról is kiválóan látszik, éjszaka gyönyörű fényárba borul. De akkor még nem is beszéltünk a Szajna víztükrén megcsillanó színes, gyengéd tükörképekről…

- El sem hiszem, hogy tényleg ide költöztünk… - sóhajtottam ámulattal, és leültem az egyik háztető szélére. Sas követte a példámat.

- Igen… csak suliba ne kéne járni. – szusszantott – A barátkozás mindig is nehezen ment.

- Majd belejössz. – mosolyogtam rá és kicsit meglöktem a karját. Rövid csönd következett, míg újra meg nem szólalt:

- Te is hallottad, hogy itt van két hős, ugye? – mondta halkan.

- Igen. Katicabogárnak és Fekete Macskának hívják őket. – bólintottam.

- Ha itt hősök vannak, akkor van ellenség is…

- Minden bizonnyal. – feleltem ismét. A hangjában bizonytalanság és egy csipetnyi aggodalom bújt meg, én azonban próbáltam palástolni a hasonló érzelmeimet.

- Mi is segíteni fogunk nekik? – kérdezte alig hallhatóan. Az égre néztem, de hosszú ideig nem feleltem. Pedig szinte egyértelmű volt számomra, hogy igen.

- Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok rá… - sütötte le a szemét. Meglepettségemben egyenesen rá néztem.

- Marc, te egy nagyon ügyes kissrác vagy, 2 nap alatt meg tanultál repülni a szárnyaiddal, és még a fegyveredet is jól forgatod! Vagyis egy kis gyakorlással meg lesz az is, de természetes, hogy kell a rutin! – magyaráztam félig magamnak.

- És egyébként is… én mindig segíteni fogok neked. Már persze, ha te is mellettem fogsz állni. – mosolyodtam el, és felnézett rám. Végre az ő arcán is egy mosoly csücsült.

- Hát persze! Mi egy csapat vagyunk nemde? – mutatta a tenyerét. Lágyan mosolyogva csaptam bele, s végül megragadtam és erősen megszorítottam a kezét.

- Igen… egy csapat.