3 - Beilleszkedés

/Lora

Másnap korán keltünk, mert nem akartunk elkésni a suliból, így is 3 nappal később érkeztünk, mint az iskolakezdés, ami egyébként nagyon ciki. Mindenképpen mi leszünk a legújabbak az iskolában, ami mindig eléggé nehéz. Elég egy rossz mozdulat, és örökre beskatulyáznak.

- Muszáj….? – fordultam morcosan a fal felé és az orromig magamra húztam a takarót.

- Tudod, hogy nem rajtam múlik… - ásított Ramurre két sátorszerűen egymásnak döntött könyv alól, majd oda repült és lehúzta rólam a takarót – Na gyerünk, felkelni!

- Oké, oké… - ültem végre fel és kidörgöltem a szememből az álmot.

Hamar összekaptam magamat, mert amúgy én nem vagyok lassú, csak nehezen kezdek neki a dolgoknak. Aztán fogat mostam és lementem reggelizni. Finom friss Croissaant volt az asztalon!

- Ó, milyen régen ettem ilyet! – faltam élvezettel. Mindenki osztotta a véleményem.

- A sarkon találtam egy nagyon jó cukrászdát, ott vettem ma reggel! – újságolta büszkén anya. Megitta az utolsó csöppjét a kávéjából, mi pedig a kakaónkból és már keltünk is fel az asztaltól.

- Siessünk, a végén még elkésünk! – kaptunk fel egy lenge pulóvert, mert ilyenkor ősszel már bármi megeshet (ráadásul a kwamikat is könnyebb azok alatt magunkkal vinni), és a táskáinkkal a hátunkon már ki is estünk az ajtón az utcára. Anya autóval ment, apa pedig most délutános, szóval csak gyorsan elköszöntünk mindenkitől és irány a suli. Hiszen nem lakunk valami messze, pár sarokkal arrébb láttam az épületet a kocsiból, ha az tényleg az volt. 

- Szerinted milyen lesz, jó fejek lesznek? – halmozott el Marc a kérdéseivel útközben. Nagyon izgult. Akárcsak én.

- Hát remélem, szerintem igen… - mondtam bizonytalanul. Divattervező iskola… Igen, nem mintha sok tehetségem lenne a tervezéshez, de egy próbát megér, nemde? Egyébként szinte biztos vagyok benne, hogy az osztály tele lesz önelégült plázacicákkal, akik a divat legnagyobb szakértőinek mondják magukat, és olyan kis meg nem értett, „lúzer” divattervező palántákkal, akik tényleg értenek is egy kicsit az egészhez, és mégis mindenki szerint ők a hülyék. Mert ez a legtöbbször így van. És sajnos nem csak divattervező körökben. 

- Az lenne a suli? – mutatott Marc egy nagy, sárga épületre.

- Azt hiszem, igen… - vettem mély levegőt. – Nah menjünk!

Mentünk is, viszonylagos feltűnés nélkül bejutottunk a belső udvarra, ami egyben a tesi pálya is volt, ott azonban mindenki minket nézett és rólunk susmogott. Marc kissé szórakozottan, kényelmetlenül mosolyogva suttogott nekem.

- Még nem késő, még haza mehetünk. Csak átváltozok és elrepülünk.

- Hagyd már! – nevettem halkan és mikor az emeletre értünk megnéztem a termek számait.

- Te a 12-esbe mész, én meg a 20-asba! – mutattam neki a túloldalon lévő teremre. Az én osztályom a mellettünk lévőben gyülekezett.

- Szeretnéd, hogy fogjam a kezed? – löktem meg a könyökömmel, mert nem igen kapkodott bemenni.

- Ne égess már! Megoldom! – vett nagy levegőt és magabiztosságot színlelő testtartással tett pár lépést. Aztán meg is állt és visszanézett rám.

- Menj csak, sok sikert. – mosolyogtam karba tett kezekkel. Elmosolyodott.

- Neked is, nővérkém! – intett és végre bement a terembe.

- Nyugi, nekem is el kell majd… - sóhajtottam és remegő gyomorral beléptem az ajtón.
Egyszerre rám szegeződött a bent lévő összes szempár, pedig még nem mindenki volt ott. Egy mosolyt erőltettem az arcomra és az egyik lányhoz léptem, aki egyedül ült. Barna hullámos haja, és szemüvege volt, és kedvesnek tűnt.

- Szia, melletted ül valaki? – kérdeztem mosolyogva.

- Bocsi, de igen. De tényleg nem kifogás képpen mondom! – mosolygott vissza – Csak a barátnőm késős típus. Egyébként én Alya vagyok, te?

- Lora. – biccentettem mosolyogva – Tudnál segíteni, hogy hová ülhetek?

- Persze, ott hátul vannak még helyek, ők meg egyedül ülnek. – fordult hátra és végigmutogatta a lehetséges ülőhelyeimet, a végén két egymás mögött, egyedül ülő srác felé bökve.

- Oké, köszi! – mosolyogtam és megindultam hátra. Mivel nem volt kedvem egyedül ülni, megkérdeztem az Alya mögött ülő, nagydarab, fekete pólós fiút, hogy ülhetek-e mellé. Bólintott, hogy igen. Leültem és bemutatkoztam.

- Lora! 

- Én Ivan vagyok. – mondta dörmögő hangon. Végülis nem volt vészes a srác.

Nah de a gondolataimat, és az esetleges beszélgetésünket egy puffanás szakította félbe, ami az ajtó felől jött. Egy viszonylag rövid, fekete hajú lány volt az okozója, aki nagyon igyekezett, hiszen majdnem elkésett, és megbotlott az egyik elöl ülő, fejhallgatós fiú táskájában, ezzel neki esve annak padtársának. A szőke hajú fiú segített neki visszaszerezni az egyensúlyát, majd aggódóan kérdezte:

- Minden oké, Marinette?

- I-igen, persze, köszi, teljesen beléd esetem! Vagyis öhm, neked estem, vagyis akarom mondani rád estem! – hadarta le a lány, és idétlenül vigyorgott, még a táskáját is a fiú vette fel neki, mert teljesen elfelejtette, hogy azt elejtette.

- Jó lesz, ha legközelebb nem sietsz ennyire! – mosolygott a fiú, s mikor a lány átvette tőle a táskáját, mindketten a helyükre ültek. Pontosan egymás elé. Egyébként meg, honnan olyan ismerős az a fiú? Hát persze!! Ő Adrien Agreste, a híres Gabriel Agreste divattervező fia, és ruháinak modellje! Előbb is felismerhettem volna! – csapok a homlokomra - Mindegy.

Nem sokat agyaltam, mikor bejött a tanárnő, és felálltunk. Köszönés után leültünk, majd a tanárnő bemutatkozott, de mielőtt befejezte volna a beszédét, felém nézett és rám mosolygott.

- Mint már tudjátok, az osztály egy új taggal bővült! Lora, kijönnél mondani pár szót magadról?

- Igen tanárnő. – álltam fel kissé izgatottan és kiléptem mellé a katedra elé. Szembe fordultam a sok engem bámuló fiatallal és felmértem őket. Majd bele kezdtem.

- Sziasztok, a nevem Lora Boulanger! Franciaországban születtem, de kiköltöztünk Németországba… Nagyon örülök, hogy 7 év után újra Francia földön lehetek! Imádok túrázni, állatokat rajzolni, és barátokat szerezni, szóval nyugodtan jöjjetek oda hozzám szünetben ^^ - kulcsoltam össze két kezemet magam előtt.

- A ruháiból inkább arra következtetnék, hogy valami őskori civilizációból jött, nem Németországból… - kuncogott egy szőke hajú, erősen kifestett szemű és méreg drága ruhákat viselő lány. A mellette ülő rövid vörös hajú is felkuncogott, míg a túloldalt ülő Marinette és Alya morcosan meredtek rá.

- Chloé, kérem fogja vissza magát! – szólt rá a tanárnő is, majd ismét rám nézett.

- Köszönjük Lora, leülhetsz! – mosolygott és visszaültem a helyemre. Nem szívtam nagyon mellre, amit mondott az a lány, az a Chloé… De azt máris tudtam, hogy sose leszek vele jóban. Egyértelműen ő az a „mindent tökéletesen csinálok és én magam is az vagyok” kis liba, akiből tudtam, hogy legalább egy lesz az osztályban. A mellette ülő lány, akit azt hiszem Sabrinának hívnak, meg a talpnyaló barátnője, akivel bármit el tud végeztetni. Undorító, mikor egy ember ezt teszi az állítólagos barátjával. Kicsit sajnálom a vörös csajt. 

A hosszúnak ígérkező órán hol a tananyagot, hol az új osztálytársaimat figyeltem. De sajnos nem igazán tudtam a tanárra figyelni… nem erősségem a nyelvtan.

Ahogyan a ceruzám végét rágva a padra támaszkodtam, a tanár beszéde mellett folyamatosan firkálás neszeit hallottam. Először nem zavart, aztán az óra felénél feltűnt, hogy igazából ez rajzolás zaja, de hogy valaki ennyit rajzoljon?? Lopva hátra sandítottam. A mögöttem ülő vörös hajú fiú volt az. Folyamatosan rajzolt és nagyon bele volt merülve. Az sem zavarta, hogy az egyik hosszabb tincse néha a kék szemei elé sodródott. Jó, nem azért, de olyan türkizkék szemeket én még sosem láttam! Furcsa jelenség volt a narancssárgás felsőjével (ami szinte olyan színű volt, mint a haja) és a fekete kabátjával.
Szeretem néha csak nézni az embereket és kielemezni, hogy mikre jövök rá, csak abból, hogy megfigyelem. Ez már lassan szinte hobbi lesz xd Persze az a hátránya, hogy mikor észrevesznek, az nagyon kínos.

Ő is éppen felnézett rám, én meg riadtan pislogtam egyet.

- Bocsi, csak hangosan rajzoltál… - suttogtam, de mosolyogtam.

- Ne haragudj, akkor halkabb leszek… - sütötte le félénken a szemét és mikor visszafordultam előre, rajzolt tovább. Ezután tényleg óvatosabban húzta a vonalakat.

Érdekes ez az osztály… azt hiszem, nem fogok itt unatkozni. – mosolyogtam magamban és a fali órára pillantva elgondolkodtam.

~ Vajon Marc hogy boldogulhat?

/Marc

Idegesen léptem be az osztályterem ajtaján. Nem volt túl nagy létszámú az osztályom, de mindenki hangosan beszélgetett még. Szinte fel sem tűnt nekik, mikor bementem. Behúzott nyakkal kerestem leghátul egy helyet, és letettem magam mellé a táskámat. Szorongva néztem fel a többiekre, akik közül néhányan rám mutogatva suttogtak, de egyébként nem igen foglalkoztak a jelenlétemmel. Nem igazán vagyok egy barátkozós típus… A pad alatt tördeltem az ujjaimat, és közben éreztem, ahogyan a kabátom alatt Cuddy mozgolódik.

- Ennyire ne félj már! – suttogott. Legszívesebben válaszoltam volna neki, de fékeztem magam, mert elég furán nézne ki, ha még magamban is beszélnék. Mármint kívülről nézve.

Váratlanul egy éles lány hang sikkantott fel az ajtónál, és azt kiáltotta:

- Marc!!

Azonnal odanéztem, és meglepődve figyeltem, ahogyan a szinte tejszőke hajú lány integetve felém fut, aztán megölel. Ekkor jöttem rá, ki is ő.

- Alice! – nevettem fel, mikor elengedett. – Hát te hogy kerülsz ide?

- Én akartam ezt kérdezni, tőled! – mosolygott a világoskék szemeivel. – Nem sokkal az után költöztünk ide, hogy ti kimentetek Németországba! – újságolta. Még mindig rengeteg energiája van.

Alice az általános iskolában, de már az óvodában is a legjobb barátom volt, és nagyon sokat játszottunk együtt. Aztán mi Németországba költöztünk, és azóta nem beszéltem vele… Jó volt újra látni. A magasságát, és felnőttesebb vonásait leszámítva semmit sem változott. Mármint... Már nem kislányosnak tűnt, hanem tényleg egy fiatal lánynak, aki már elindult a felnőtté válás útján. De a szeme ugyanolyan pajkosan csillogott.

- Úgy örülök, hogy újra találkoztunk, ráadásul most egy osztályba járunk! – örömködött és megfogta a karomat, majd húzni kezdett előre. 

- Ugye mellém ülsz?

- Persze! – nevettem fel és a táskámmal együtt a lány mellé cuccoltam. Nem lesz olyan vészes ez az év, ha már az első napon rátaláltam egy régi, jó barátra. Csak ne süljek fel a többiek előtt és minden okés lesz.

***

Persze az élet nem ilyen egyszerű, főleg mikor te éppen kettős életet próbálsz élni! Ugyanis a 4. óra közepén odakintről kiabálások és rombolás hangjai hallatszódtak. Értetlenül néztem körbe, miközben az osztálytársaim az ablakhoz futottak és az üveghez tapasztották az arcukat.

- Mi történik? – néztem kérdően a mellettem ülő lány barátomra, aki szintén izgatottam pattant fel.

- Valami galiba van, biztos mindjárt itt lesz Párizs két hőse!! – rángatott oda, és valóban, már fel is tűntek. Egy piros alapon fekete pöttyös ruhájú, sötét hajú lány ugrált egy jojóval a kezében, egy törő-zúzó férfi körül. Mellette pedig egy szőke hajú, fekete ruhás fiú kűzdött egy ezüstszürke bottal a kezében. A hajában két macskafül is helyet kapott, ami a nővérem szarvas füleire emlékeztetett, mikor átváltozik. Ők tehát Katicabogár és Fekete Macska. A szívem hevesen kezdett verni, mikor rájöttem, hogy nekem is tennem kéne itt valamit.

- Gyerekek, gyertek az ablaktól!! – futott oda a tanár és mindenkit haza tereltek az iskolából. Az összes terem kiürült, én pedig a nővéremet kerestem a haza igyekvő gyerektömegben.

- Lora!! – kiáltoztam, mikor végre egy kéz megragadott és behúzott a lépcső mögé.

- Látod, mi folyik odakint, Marc? – nézett Lora izgatottan a szemembe.

- Segítenünk kéne, igaz? – vágtam fintorszerű mosolyt és a két kwami elő repült a táskáinkból.

- Mindenképpen segítenetek kell, ez a feladatotok! – mondták szinte egyszerre.

- Na, benne vagy? – mosolygott rám a nővérem. Habozva biccentettem, majd így szóltam:

- Szárnyakat ki! – s kezeimmel kísértem a ruhám és a maszkom felöltését.

- Agancsot fel! – mondta Lora is és egy fél percen belül már mindketten szuperhős ruhában, álarccal a fejünkön álltunk az udvaron.

- Akkor induljunk, mindent bele!!