1 - Kezdetek: amit tudni kell

Sziasztok kedves olvasóim!! :D
Fuh, hát először is bocsánat, nem gondoltam, hogy ez a "ha már elkezdtem, megrajzolom rendesen a karaktereimet az első részhez" dolog így el fog húzódni! De végre kész és viszonylag jók lettek (viszonylag) a rajzok, szal... Hát végre eljutottam oda, hogy kirakjam ezt a részt.
Mielőtt belevágunk, még annyival húznám az időtöket (bocsi xd), hogy megköszönjem páratoknak a segítséget!
Kezdem talán Esztivel, aki szinte rögtön megadta nekem az egyik szereplőmhöz illő tökéletes nevet: Lora. Szóval ezért ezer hála! :*
Továbbá nagyon köszönöm Vikinek, Bellának, és Virágnak is, hogy segítettetek a rajzokkal kapcsolatban megnyugtatni, hogy nem olyan vészesek, és tanácsokat adtatok xd Meg persze tartottátok bennem a lelket, hogy jó lesz a történet, meg minden. Bár pár hete a fejembe vettem, hogy úgysem fog úgy tetszeni nektek, mint kigondoltam...
Jah és Viki, neked külön köszönet a feliratért Sasmadár képén! ^^ A másikat megoldottam valahogy xd

Szóval akkor... Azt hiszem, nem húzom tovább az időtöket: Remélem tetszeni fognak a részek! :))






Heló mindenki! Az én nevem Lora Boulanger. A családommal nem régen döntöttünk úgy, hogy elköltözünk Párizsba. Ezelőtt egy ideje Németországban éltünk, de csak mert anyukám ott kapott munkát. Most végre, 7 évnyi távollét után, újra hazatérhetünk a francia földre, ahová tartozunk! Habár azelőtt nem Párizsban éltünk, hanem egy kis faluban. Volt a közelünkben egy kis erdő, minden évben túráztunk ott családostul… kb az év minden szakában voltunk kirándulni. Nagyon természet-barátnak neveltek a szüleink, szóval gyakorta járok ki, azóta is, a közeli erdőkbe vagy rétekre. Szerencse volt, hogy ezt Németországban is egész gyakran meg tudtuk tenni. Rém unalmas lett volna nélküle.

Be is mutatom hát a családomat: Az apukám, akit egyébként Nolann-nek hívnak, egy igencsak magas, erős testalkatú férfi, sötét barna hajjal és még sötétebb szemekkel. Igazi sportember, amikor éppen nem kell valami puccos szállodában szakácsként dolgoznia, a kedvenc hobbijának él: méghozzá a tájfutásnak.

Anyukám a Sarah nevet kapta születésekor, s azóta is ezt viseli büszkén. Ő nagyon sikeres informatikus. A haja fekete és a szemei ragyogó zöldek. Nem egy magas ember, de karcsú testalkatával, igazán arányos vonásai miatt ez teljesen hidegen hagyja az embert. Nem igen festi magát, de azt nagyon szereti, ha a haja szépen áll. Mindenesetre, amit mindennél jobban szeret, az az, ha a körünkben lehet, akár egy kiruccanásról, akár egy hideg téli esti összebújásról van szó a kanapén a televízió előtt.

Velünk lakik még a nagymamám is. Nem ismerek nála bölcsebb embert! Az viszont igaz, hogy szegénynek néha már kihagy az agya, és nem emlékszik, hogy hol hagyta a szemüvegét, vagy éppen mikor tette fel a levest főni. Sokszor kísérem el a boltba, mert ilyenkor mindig nagy boldogsággal mesél nekem a fiatalkoráról, és az akkor hallott csodás történetekről. Ezek főszereplői pedig sokszor nem voltak mások, mint szuperhősök. Barna szemei ilyenkor csak úgy sugározzák azt az energiát, melynek egyébként csak töredékét használja, mikor lassan csoszog mellettem. Ráncos az arca, de a haja még mindig egészen hosszú, sötét barna, benne ősz tincsekkel. Szinte mindig felkötve hordja, de tudom, hogy büszke rá, hogy még nem őszült egészen meg.

És ki ne hagyjak egy igen fontos tényezőt az életemben… Ez a személy pedig Marc, az öcsém. Rövid, szőkésbarna hajú, nálam 2 évvel fiatalabb fiú. Azaz 14 éves. Mindig azt mondogatják a szülők, hogy a nagyapánktól örökölte a szőkés haját, de hogy a kék szemek honnan jönnek, arról vajon ki tud? Szerintem senki. Egyébként ő most próbálgatja magát, hogy hol a helye a világban, szóval elég nehéz vele mostanság. Kiskorunk óta imádjuk egymást, jobb testvért nem is kérhetnék. Persze sokszor veszekszünk, de csak kicsi dolgokon, és hamar megoldjuk. Nem is tudom elképzelni, milyen az, mikor valakik folyton marják egymást a testvérükkel. Bár mióta bele lépett a korba, egyre elviselhetetlenebb, mert jön nekem a szlenges dumáival, aminek a felét nem is érti, de a haverjaival használja. Nah meg azok a ricsajok, amik a szobájából kiszűrődnek zene címen… Persze anyáék még azt is támogatják, hogy menő ruhákban járjon, nem törődve azzal, hogy az én öcsém egyszerűen nem olyan… Én ismerem, és tudom, és anyáék is tudják, de ő valamiért olyanokat akar hordani. Napellenzős sapka meg kiszaggatott csőfarmer… Remélem, ezt hamar kinövi, ez egyszerűen minden csak nem ő. Mert ő inkább csak csendesen vicces és jó fej, és szeret újat megtanulni és kipróbálni. Csakúgy, mint én. Ezért is ő egyben a legjobb barátom.

De most gondolom majd megöl benneteket a kíváncsiság: de te milyen is vagy?? Nos én egy 16 éves lány vagyok, viszonylag rövid, váll alá érő, egyenes barna hajjal, melyet szinte mindig kiengedve hordok, és barna szemekkel. Mint már mondtam, imádom a természetet és minden állatot, és azok rajzolgatását (nem mintha nagyon profin menne). Nem mondanám magamat szégyenlősnek, de fékezem a nyelvemet, mert különben néha nagyon bunkó tudok lenni. Nem szándékosan, csak kicsúszik. Még a nagyapámtól tanultam káromkodni, mert ő nagy szószátyár volt, de sajnos néha már magától is kicsúszik egy-egy szitokszó. Szeretek barátkozni, ami jól jön, ha sokat költözöl… De talán most már megállapodunk itt. Csak a sok „menő csajszi” nem tudja elviselni az én kis egyszerű ruháimat, és kicsit németesedett modoromat. Mindazonáltal megjegyezném, hogy ha rákezdek, nem lehet leállítani engem és a bugyuta szóvicceimet.

Talán átlagosnak tűnök, de csöppet sem vagyok az. Legalábbis már egy éve nem. Mert nekem van egy titkos kis barátom… A neve Ramurre (ejtsd: Rámür). Imádja a sárgarépát, nyersen, ami kapóra jön, mert én is szívesen rágcsálom, például egy fa tetejére felmászva. És ő egy kwami.

Mikor egyszer a németek földjén egy erdőben sétáltam, valami csillogót vettem észre a patak vizében. Oda mentem és kiemeltem. Egy hajpánt volt az, rajta 3 szép kővel. Az egyik nagyobb, mint a másik kettő. Nagyon tetszett, pedig igazán koszos volt. Iszapos és algás. Haza vittem és otthon megmostam. Ragyogó feketén csillogott. Úgy döntöttem hát, hogy megtartom és rátettem a fejemre. Ekkor pedig egy fényjelenség kíséretében előtűnt a semmiből egy kis lény. Barna volt, a fenekén fehér pöttyökkel, a hasa szintén fehérben pompázott, a fején pedig egy pár apró aganccsal és két cuki fülecskével büszkélkedhetett. Nem volt szárnya, mégis előttem lebegett, s kinyújtózkodott, míg én ledöbbenve néztem.

- Ezer köszönet, hogy végre megtaláltad a talizmánt, olyan rég óta kényszerültem alvásra! – mosolygott végre rám. – A nevem Ramurre. A tied pedig Lora, igaz?

- I-igen, de honnan tudod? Mi vagy te? Hogy kerülsz ide? – közelítettem felé az ujjamat és megérintettem az egyik fülét. Nagyon különös tapintású volt, egyszerre tűnt szőrősnek és selymesnek, simának. Nem hétköznapi állat volt, arra egyből rájöttem. A hangja fiús volt, mégis egészen magas. Bele simult a kezembe, mikor megcirógattam a fülét. Tetszett neki.

- Én egy kwami vagyok! Te pedig mostantól egy szuperhős. Már ha akarod! – kacsintott rám és karba tette az apró kezeit.

- Egy hős? – vettem el meglepetten a kezemet. – De hát mi szükség itt egy hősre? Azok az idők már régen lejártak.

- Tévedsz Lora. A gonosz mindig a káosz megteremtésére vár, és azért vannak a hősök, hogy ott legyenek, amikor ez bekövetkezik. – libbentette meg a picike szarvas farkát. – Emellett pedig hősnek lenni nem csak a megtestesült gonoszság ellni harcot jelenti, hanem a gyengék önzetlen segítését is… Viszont tudnál adni valami ételt? Közben mindent elmondok, amit tudnod kell.

- Hát nem igazán van itthon főtt kaja, de talán…

- Sárgarépa van? – szakított félbe, s a szemei csillogtak. Sötétbarna szempár, akár az enyém.

- Persze, imádom ropogtatni, az mindig van itthon! – nevettem fel, s minthogy éppen csak az öcsém volt otthon, megindultam a konyhába.

- De nehogy eláruld bárkinek, hogy itt vagyok!! – figyelmeztetett, de már ki is slisszoltam. Pár perccel később 2 répával jöttem vissza és gondosan becsuktam az ajtót.

- Tessék! – mosolyogtam és neki adtam a kisebbet. Együtt enni kezdtük őket.

- Nem szóltál rólam senkinek, ugye? – sandított rám.

- Nem! – böktem az orrára játékosan. – Nem vagyok ám annyira kezdő, mint hiszed.

- Csakugyan? – lepődött meg és lenyelte a falatot.

- Bizony. A nagyim mesélt hasonlókat már. No de halljam a te verziódat.

Így kezdődött hát a dolog… Együtt ettünk és ő elmesélt mindent. Elmondta, hogy ő egyike az elveszett talizmánoknak, amiket eldobtak, vagy elvesztettek, vagy túl gyengének vélték őket és elkeveredtek. Azt mondta már több ezer éve aludt, és várta, hogy valaki megtalálja. Én lettem hát az a valaki. Bár azt mondta, még sosem volt lány gazdája. De Ramurre szerint a változatosság jó dolog. Egyet értettem vele.

Elmesélte az erőmet és képességeimet is, és bár nem volt ilyesmire szükség, megtanított átváltozni szuperhőssé.

- Szóval mit is kell mondanom? – álltam ismét a fák között az erdő mélyén.

- Agancsot fel! – mondta kötelességtudóan és közelebb repült. – Próbáld ki!

- Rendicsek! Agancsot fel! – mondtam lelkesen, és ő egy pillanat alatt mintha bele szívódott volna a hajpántom középső kövébe. Körülöttem szikrák pattogtak, s mikor újra kinyitottam a szememet, egy furcsa ruhában álltam. A nyakamtól a lábamig, mindenemen rajta volt ez a varázs ruha. 
Barna alapszínű volt, a hátán egy sötétbarna csíkkal, ami a szintén sötét színű kézfejemig húzódott, elöl pedig törtfehér mintával. Csizmáim szárának szélét szőrme borította, míg az ujjainál a szín egy szarvas patáját mintázta. Mindeközben hátul egy kis bojtszerű farok követett, látszólag az övem alól kinőve. Mikor a fejemet megtapogattam, akkor pedig két szarvas fület és két agancsot tapintottam ki magamon, amiket ténylegesen éreztem is, pedig tudtam, hogy csak a varázs ruha része. De persze nem hanyagolható el, hogy a sötét barna maszkomat és egy ugyancsak barna szalaggal összekötött hajamat is megemlítsem. A hajpántomon pedig a középső kőből 4 virágszirom nőtt ki. Ezek az időm fogytakor percenként lepotyognak, míg végül visszaváltozom.

- Hát ez nagyon klassz! – szólaltam végre meg és nem tudtam betelni magammal. Na meg persze az új képességemmel. Ugyanis mostmár, hősként, hallottam és tisztán értettem minden egyes állat szavát.

- Én vagyok a Csodálatos Szarvas, a szuperhős! – kürtöltem szét az erdő összes lakójának, nevetve. Teljesen el voltam képedve, oda is rohantam minden kis madárhoz és mókushoz, és beszélni próbáltam velük, már amelyikük engedte ezt. Ugyanis valahol az állatok is olyanok, mint az emberek: Némelyikük kedves, másikuk goromba. Segítőkész, vagy éppen ellenséges, mindegyik létezik. 
Késő délutánig elvoltam a fák között és felugorva azok lombjai közt is, mikor végre rájöttem, hogy ideje lenne haza mennem.

- Vajon visszafelé hogyan van a varázsige? Talán… Agancsot le! – mondtam, s a kis kwami rögtön ki is reppent a hajpántomból és mellettem termett. A ruha eltűnt rólam, az éles hallás, kiváló reflexek és érzékszervek és az állatok beszéde megszűnt…Egyébként azt megsúgom, Ramurre azt mondta, az a hajpánt eredetileg nem hajpánt volt, hanem karperec, csak valaki el akarta pusztítani és egy égszert csinált belőle. Mivel az erő ugyanúgy benne maradt, elhajította és azóta várt Ramurre, hogy felkelhessen.

- Milyen volt? – mosolygott karba tett mancsokkal, látszólag lehunyt, elégedett szemekkel, de én láttam, hogy az egyik résnyire nyitva volt.

- Elképesztő! Hogy lehet egy ilyen csodát eldobni?? – tartottam neki mosolyogva a két kezemet, mire bele ült a tenyerembe.

- Akkor… ugye megtartasz? – nevetett fel kissé ijedten és kissé könyörgően.

- Még szép! – pusziltam meg a fejét. - Sosem dobnék el egy barátot.

Ez volt hát a német földön… De vajon mi lesz francia országban? Már nagyon várom. Ahogyan Marc is. Nem tudom, emlékeztek-e még, de azt említettem KÉT új szuperhős érkezik most Párizsba… Az egyik vagyok én. Nah de akkor mégis ki a másik?

Sejtitek, vagy sem, megsúgom: Marc az.

A francia országba vezető utat egybe kötöttük egy túrával, előre küldtük a költöztető kocsit, hogy mi a családi autónkkal kényelmesen utazhassunk oda, közben kisebb nagyobb megállókkal, például az Alpokban.

Mondanom sem kell, hogy muszáj volt ott is átváltoznom egy kicsit Szarvassá, hiszen nincs annál szórakoztatóbb, mint állati reflexekkel körülnézni a természetben. Éppen egy csigát figyeltem, mikor valami furcsa hangot hallottam meg. Felnéztem, és valami nagy közeledett felém az égből. Úgy nézett ki, mint egy borzasztóan nagy madár, de emberi hangon sikoltott. Egy fiú hangján.

- Ez meg…? – kérdeztem magamtól és oda futottam alá és elkaptam. Pontosabban próbáltam, de amikor rám esett összerogytam, konkrétan letarolt.

- Aaaa…. – tapogattam a fejem fájó részét, majd felnéztem a fiúra. Kikerekedett a szemem, mikor megláttam a barna és fehér mintás ruhájú fiút, akinek a hátából két hatalmas sas szárny nőtt ki. Egy hófehér maszk volt az arcán, a haja pedig szőkésbarna volt. Égkék szemeiben citromsárga erezet húzódott, mintha kék szeme viaskodna az elsőbbségért a kwami sárga szempárjával. Különleges volt és valahol gyönyörű, de egyben ismerős… olyan nagyon ismerős!

- Ki vagy? – kérdeztem, mire gyorsan leugrott rólam és leporoltuk magunkat.

- B-bocsi, én… Öhm, Sasmadár vagyok! – húzta ki magát.

- Szarvas, örvendek! – mosolyodtam el.

- Te is szuperhős vagy? – mért végig.

- Én is kérdezhetném tőled… - fürkésztem azokat az ismerős vonásokat.

- Igen, az vagyok, de nem ide valósi, csak a családommal megálltunk itt pihenni… hupsz… - csapott a szájára. – Schuldigung! – csukta össze a szárnyait és lefagytam. Nincs még egy olyan ember, aki ilyen francia akcentussal mondja a bocsánatot németül.

- Marc?? – hűltem el. Nagyon meglepődött és meg is rémült.

- Talán ismersz…? – lépett távolabb.

- Nem, te bugyuta, a mögötted lévő fának beszéltem. – tettem mosolyogva karba a kezem.

- Lora?? – ismert végre fel. – Tényleg te vagy az?

- Még szép, hogy én! Agancsot le! – mondtam, és Ramurre visszaváltoztatott.

- Szárnyakat össze! – mondta és ő is visszaváltozott. Csakugyan Marc volt az. Csak immáron átlagos ruhákban, és egy kis barna és fehér fejű kwami csücsült a vállán.

- Ramurre!

- Cuddy! – röppentek boldogan a másik felé és megölelték egymást. Olyan kis boldogok voltak, el is mosolyodtunk rajtuk. (Cuddy, ejtsd: Ködi, esetleg kicsit ü-sen az ö-t.)

- Mióta nem láttalak, mi volt veled?? – beszélt boldogan a sas kwami.

- Nem túl sok, már vagy az ókor óta nem láttam a napot! - nevetett a kis barátom is – Ez a lány megtalálta a talizmánt, és azóta újra itt vagyok, de te merre jártál közben?

- Áh, az én helyzetem se volt sokkal szerencsésebb, Napóleon oroszországi hadjáratának kezdete után már semmi nem rémlik.

- Akkor azért te még sokáig bírtad!

- Srácok, azt hiszem, mennünk kéne! – néztem meg az órámat és megragadván Marc karját, már húztam is magammal.

- Közben meg még mesélsz! – kacsintottam rá. Vigyorogva követett és be nem állt a szánk, amíg vissza nem értünk a kocsihoz. A két kwami is végig dumcsizott, és bizony nehéz volt leállítani őket. Jó pár ezer év egyedül, elzárva a barátaidtól elég őrlő lehet… De hogy még a ridikülömbe és Marc oldaltáskájába bele gyömöszölve se tudják abbahagyni a barátságos csipkelődést, az már sok volt. Gyengéden megráztuk őket, mert még onnan is hallani lehetett a kuncogásukat.

Aztán persze az úton nem beszélhettünk erről, de azóta sok minden kiderült. Az öcsém az Alpokban találta túra közben a talizmánját, ami egy övcsat volt. Szóval ő most kezdő, én meg a profi így egy egész év után. Holnap után pedig már meg is érkezünk az új otthonunkba… Alig várom, hogy Párizst már együtt fedezzük fel!