/Lora
Másnap korán keltünk, mert nem akartunk elkésni a
suliból, így is 3 nappal később érkeztünk, mint az iskolakezdés, ami egyébként
nagyon ciki. Mindenképpen mi leszünk a legújabbak az iskolában, ami mindig eléggé nehéz. Elég egy rossz mozdulat, és örökre beskatulyáznak.
- Muszáj….? – fordultam morcosan a fal felé és az
orromig magamra húztam a takarót.
- Tudod, hogy nem rajtam múlik… - ásított Ramurre két sátorszerűen egymásnak döntött könyv alól,
majd oda repült és lehúzta rólam a takarót – Na gyerünk, felkelni!
- Oké, oké… - ültem végre fel és kidörgöltem a
szememből az álmot.
Hamar összekaptam magamat, mert amúgy én nem vagyok
lassú, csak nehezen kezdek neki a dolgoknak. Aztán fogat mostam és lementem
reggelizni. Finom friss Croissaant volt az asztalon!
- Ó, milyen régen ettem ilyet! – faltam élvezettel.
Mindenki osztotta a véleményem.
- A sarkon találtam egy nagyon jó cukrászdát, ott
vettem ma reggel! – újságolta büszkén anya. Megitta az utolsó csöppjét a
kávéjából, mi pedig a kakaónkból és már keltünk is fel az asztaltól.
- Siessünk, a végén még elkésünk! – kaptunk fel egy
lenge pulóvert, mert ilyenkor ősszel már bármi megeshet (ráadásul a kwamikat is könnyebb azok alatt magunkkal vinni), és a táskáinkkal a
hátunkon már ki is estünk az ajtón az utcára. Anya autóval ment, apa pedig most
délutános, szóval csak gyorsan elköszöntünk mindenkitől és irány a suli. Hiszen nem lakunk valami messze, pár sarokkal arrébb láttam az épületet a kocsiból, ha az tényleg az volt.
- Szerinted milyen lesz, jó fejek lesznek? –
halmozott el Marc a kérdéseivel útközben. Nagyon izgult. Akárcsak én.
- Hát remélem, szerintem igen… - mondtam
bizonytalanul. Divattervező iskola… Igen, nem mintha sok tehetségem lenne a
tervezéshez, de egy próbát megér, nemde? Egyébként szinte biztos vagyok benne, hogy az
osztály tele lesz önelégült plázacicákkal, akik a divat legnagyobb szakértőinek
mondják magukat, és olyan kis meg nem értett, „lúzer” divattervező palántákkal,
akik tényleg értenek is egy kicsit az egészhez, és mégis mindenki szerint ők a
hülyék. Mert ez a legtöbbször így van. És sajnos nem csak divattervező körökben.
- Az lenne a suli? – mutatott Marc egy nagy, sárga
épületre.
- Azt hiszem, igen… - vettem mély levegőt. – Nah
menjünk!
Mentünk is, viszonylagos feltűnés nélkül bejutottunk
a belső udvarra, ami egyben a tesi pálya is volt, ott azonban mindenki minket
nézett és rólunk susmogott. Marc kissé szórakozottan, kényelmetlenül mosolyogva
suttogott nekem.
- Még nem késő, még haza mehetünk. Csak átváltozok
és elrepülünk.
- Hagyd már! – nevettem halkan és mikor az emeletre
értünk megnéztem a termek számait.
- Te a 12-esbe mész, én meg a 20-asba! – mutattam
neki a túloldalon lévő teremre. Az én osztályom a mellettünk lévőben
gyülekezett.
- Szeretnéd, hogy fogjam a kezed? – löktem meg a
könyökömmel, mert nem igen kapkodott bemenni.
- Ne égess már! Megoldom! – vett nagy levegőt és
magabiztosságot színlelő testtartással tett pár lépést. Aztán meg is állt és
visszanézett rám.
- Menj csak, sok sikert. – mosolyogtam karba tett
kezekkel. Elmosolyodott.
- Neked is, nővérkém! – intett és végre bement a
terembe.
- Nyugi, nekem is el kell majd… - sóhajtottam és
remegő gyomorral beléptem az ajtón.
Egyszerre rám szegeződött a bent lévő
összes szempár, pedig még nem mindenki volt ott. Egy mosolyt erőltettem az
arcomra és az egyik lányhoz léptem, aki egyedül ült. Barna hullámos haja, és
szemüvege volt, és kedvesnek tűnt.
- Szia, melletted ül valaki? – kérdeztem mosolyogva.
- Bocsi, de igen. De tényleg nem kifogás képpen mondom!
– mosolygott vissza – Csak a barátnőm késős típus. Egyébként én Alya vagyok,
te?
- Lora. – biccentettem mosolyogva – Tudnál segíteni, hogy hová
ülhetek?
- Persze, ott hátul vannak még helyek, ők meg egyedül ülnek.
– fordult hátra és végigmutogatta a lehetséges ülőhelyeimet, a végén két egymás
mögött, egyedül ülő srác felé bökve.
- Oké, köszi! – mosolyogtam és megindultam hátra.
Mivel nem volt kedvem egyedül ülni, megkérdeztem az Alya mögött ülő, nagydarab,
fekete pólós fiút, hogy ülhetek-e mellé. Bólintott, hogy igen. Leültem és
bemutatkoztam.
- Lora!
- Én Ivan vagyok. – mondta dörmögő hangon.
Végülis nem volt vészes a srác.
Nah de a gondolataimat, és az esetleges
beszélgetésünket egy puffanás szakította félbe, ami az ajtó felől jött. Egy viszonylag rövid, fekete hajú lány volt az okozója, aki nagyon igyekezett, hiszen majdnem
elkésett, és megbotlott az egyik elöl ülő, fejhallgatós fiú táskájában, ezzel neki esve annak padtársának. A
szőke hajú fiú segített neki visszaszerezni az egyensúlyát, majd aggódóan
kérdezte:
- Minden oké, Marinette?
- I-igen, persze, köszi, teljesen beléd esetem!
Vagyis öhm, neked estem, vagyis akarom mondani rád estem! – hadarta le a lány,
és idétlenül vigyorgott, még a táskáját is a fiú vette fel neki, mert teljesen
elfelejtette, hogy azt elejtette.
- Jó lesz, ha legközelebb nem sietsz ennyire! –
mosolygott a fiú, s mikor a lány átvette tőle a táskáját, mindketten a helyükre
ültek. Pontosan egymás elé. Egyébként meg, honnan olyan ismerős az a fiú? Hát
persze!! Ő Adrien Agreste, a híres Gabriel Agreste divattervező fia, és
ruháinak modellje! Előbb is felismerhettem volna! – csapok a homlokomra - Mindegy.
Nem sokat agyaltam, mikor bejött a tanárnő, és
felálltunk. Köszönés után leültünk, majd a tanárnő bemutatkozott, de mielőtt befejezte volna a beszédét, felém nézett és rám
mosolygott.
- Mint már tudjátok, az osztály egy új taggal
bővült! Lora, kijönnél mondani pár szót magadról?
- Igen tanárnő. – álltam fel kissé izgatottan és
kiléptem mellé a katedra elé. Szembe fordultam a sok engem bámuló fiatallal és
felmértem őket. Majd bele kezdtem.
- Sziasztok, a nevem Lora Boulanger!
Franciaországban születtem, de kiköltöztünk Németországba… Nagyon örülök, hogy 7 év után újra Francia földön lehetek! Imádok túrázni, állatokat rajzolni, és barátokat szerezni, szóval
nyugodtan jöjjetek oda hozzám szünetben ^^ - kulcsoltam össze két kezemet magam
előtt.
- A ruháiból inkább arra következtetnék, hogy valami
őskori civilizációból jött, nem Németországból… - kuncogott egy szőke hajú,
erősen kifestett szemű és méreg drága ruhákat viselő lány. A mellette ülő rövid
vörös hajú is felkuncogott, míg a túloldalt ülő Marinette és Alya morcosan
meredtek rá.
- Chloé, kérem fogja vissza magát! – szólt rá a
tanárnő is, majd ismét rám nézett.
- Köszönjük Lora, leülhetsz! – mosolygott és visszaültem a helyemre. Nem szívtam nagyon mellre, amit mondott az a lány, az a Chloé… De azt
máris tudtam, hogy sose leszek vele jóban. Egyértelműen ő az a „mindent
tökéletesen csinálok és én magam is az vagyok” kis liba, akiből tudtam, hogy
legalább egy lesz az osztályban. A mellette ülő lány, akit azt hiszem
Sabrinának hívnak, meg a talpnyaló barátnője, akivel bármit el tud végeztetni.
Undorító, mikor egy ember ezt teszi az állítólagos barátjával. Kicsit sajnálom a vörös csajt.
A hosszúnak ígérkező órán hol a tananyagot, hol az
új osztálytársaimat figyeltem. De sajnos nem igazán tudtam a tanárra figyelni… nem
erősségem a nyelvtan.
Ahogyan a ceruzám végét rágva a padra támaszkodtam,
a tanár beszéde mellett folyamatosan firkálás neszeit hallottam. Először nem
zavart, aztán az óra felénél feltűnt, hogy igazából ez rajzolás zaja, de hogy
valaki ennyit rajzoljon?? Lopva hátra sandítottam. A mögöttem ülő vörös hajú
fiú volt az. Folyamatosan rajzolt és nagyon bele volt merülve. Az sem zavarta,
hogy az egyik hosszabb tincse néha a kék szemei elé sodródott. Jó, nem azért,
de olyan türkizkék szemeket én még sosem láttam! Furcsa jelenség volt a
narancssárgás felsőjével (ami szinte olyan színű volt, mint a haja) és a fekete
kabátjával.
Szeretem néha csak nézni az embereket és kielemezni, hogy mikre
jövök rá, csak abból, hogy megfigyelem. Ez már lassan szinte hobbi lesz xd
Persze az a hátránya, hogy mikor észrevesznek, az nagyon kínos.
Ő is éppen felnézett rám, én meg riadtan pislogtam
egyet.
- Bocsi, csak hangosan rajzoltál… - suttogtam, de
mosolyogtam.
- Ne haragudj, akkor halkabb leszek… - sütötte le
félénken a szemét és mikor visszafordultam előre, rajzolt tovább. Ezután tényleg
óvatosabban húzta a vonalakat.
Érdekes ez az osztály… azt hiszem, nem fogok itt
unatkozni. – mosolyogtam magamban és a fali órára pillantva elgondolkodtam.
~ Vajon Marc hogy boldogulhat?
/Marc
Idegesen léptem be az osztályterem ajtaján. Nem volt
túl nagy létszámú az osztályom, de mindenki hangosan beszélgetett még. Szinte
fel sem tűnt nekik, mikor bementem. Behúzott nyakkal kerestem leghátul egy
helyet, és letettem magam mellé a táskámat. Szorongva néztem fel a többiekre,
akik közül néhányan rám mutogatva suttogtak, de egyébként nem igen foglalkoztak
a jelenlétemmel. Nem igazán vagyok egy barátkozós típus… A pad alatt tördeltem
az ujjaimat, és közben éreztem, ahogyan a kabátom alatt Cuddy mozgolódik.
- Ennyire ne félj már! – suttogott. Legszívesebben
válaszoltam volna neki, de fékeztem magam, mert elég furán nézne ki, ha még
magamban is beszélnék. Mármint kívülről nézve.
Váratlanul egy éles lány hang sikkantott fel az
ajtónál, és azt kiáltotta:
- Marc!!
Azonnal odanéztem, és meglepődve figyeltem, ahogyan
a szinte tejszőke hajú lány integetve felém fut, aztán megölel. Ekkor jöttem
rá, ki is ő.
- Alice! – nevettem fel, mikor elengedett. – Hát te
hogy kerülsz ide?
- Én akartam ezt kérdezni, tőled! – mosolygott a
világoskék szemeivel. – Nem sokkal az után költöztünk ide, hogy ti kimentetek
Németországba! – újságolta. Még mindig rengeteg energiája van.
Alice az általános iskolában, de már az óvodában is
a legjobb barátom volt, és nagyon sokat játszottunk együtt. Aztán mi
Németországba költöztünk, és azóta nem beszéltem vele… Jó volt újra látni. A
magasságát, és felnőttesebb vonásait leszámítva semmit sem változott. Mármint... Már nem
kislányosnak tűnt, hanem tényleg egy fiatal lánynak, aki már elindult a
felnőtté válás útján. De a szeme ugyanolyan pajkosan csillogott.
- Úgy örülök, hogy újra találkoztunk, ráadásul most
egy osztályba járunk! – örömködött és megfogta a karomat, majd húzni kezdett előre.
- Ugye mellém ülsz?
- Persze! – nevettem fel és a táskámmal együtt a
lány mellé cuccoltam. Nem lesz olyan vészes ez az év, ha már az első napon
rátaláltam egy régi, jó barátra. Csak ne süljek fel a többiek előtt és minden
okés lesz.
***
Persze az élet nem ilyen egyszerű, főleg mikor te
éppen kettős életet próbálsz élni! Ugyanis a 4. óra közepén odakintről
kiabálások és rombolás hangjai hallatszódtak. Értetlenül néztem körbe, miközben
az osztálytársaim az ablakhoz futottak és az üveghez tapasztották az arcukat.
- Mi történik? – néztem kérdően a mellettem ülő lány
barátomra, aki szintén izgatottam pattant fel.
- Valami galiba van, biztos mindjárt itt lesz Párizs
két hőse!! – rángatott oda, és valóban, már fel is tűntek. Egy piros alapon
fekete pöttyös ruhájú, sötét hajú lány ugrált egy jojóval a kezében, egy törő-zúzó férfi
körül. Mellette pedig egy szőke hajú, fekete ruhás fiú kűzdött egy ezüstszürke
bottal a kezében. A hajában két macskafül is helyet kapott, ami a nővérem
szarvas füleire emlékeztetett, mikor átváltozik. Ők tehát Katicabogár és Fekete Macska. A
szívem hevesen kezdett verni, mikor rájöttem, hogy nekem is tennem kéne itt
valamit.
- Gyerekek, gyertek az ablaktól!! – futott oda a
tanár és mindenkit haza tereltek az iskolából. Az összes terem kiürült, én pedig
a nővéremet kerestem a haza igyekvő gyerektömegben.
- Lora!! – kiáltoztam, mikor végre egy kéz
megragadott és behúzott a lépcső mögé.
- Látod, mi folyik odakint, Marc? – nézett Lora
izgatottan a szemembe.
- Segítenünk kéne, igaz? – vágtam fintorszerű
mosolyt és a két kwami elő repült a táskáinkból.
- Mindenképpen segítenetek kell, ez a feladatotok! –
mondták szinte egyszerre.
- Na, benne vagy? – mosolygott rám a nővérem.
Habozva biccentettem, majd így szóltam:
- Szárnyakat ki! – s kezeimmel kísértem a ruhám és a
maszkom felöltését.
- Agancsot fel! – mondta Lora is és egy fél percen
belül már mindketten szuperhős ruhában, álarccal a fejünkön álltunk az udvaron.
- Akkor induljunk, mindent bele!!
